Ember a széfben

1879-ben történt, amikor a híres milánói múzeum alapítója, a műgyűjtő Poldi-Pezzoli egy nap úgy határozott, hogy számba veszi gazdagságát. Vidéki rezidenciájából érkezett városi házába, hogy bevegye magát egy páncélozott helyiségbe, amolyan hatalmas széfbe. A rengeteg arany, ékszer bejegyzése annyira magával ragadta, hogy nem vette észre, amikor az ajtó lassan csukódni kezdett. Mikor becsapódott, s kattant a biztonsági retesz, már késő volt. Ellentmondásos helyzet, amikor az ajtó, mely arra rendeltetett, hogy hatalmas értékeket védjen, halált hozó csapdává válik. A gazdag ember holttestét négy nap után találta meg a biztonsági őr.

A saját gazdagságának fogságába esett vagyonos embert juttatja eszünkbe az e vasárnapi evangélium tehetős ifjúja is. És minden olyan ígéretesnek indult! Hisz Jézust mint „jó tanítót” szólította meg (Mk 10, 17). Azt várta tán, hogy Jézus tanítóként „jó” lesz hozzá, vagyis elnéző és engedékeny? Kezdetben valóban úgy nézhetett ki a dolog, amikor a Mester megdicsérte és „szeretettel nézett reá” (Mk 10, 21). Ám Jézus a szó egészen más értelmében volt „jó” tanító: tudta, hogy reményteljes tanítványa többre képes, hogy lelki fejlődése során magasabbra, mélyebbre, tovább juthat. És mivel már sokat teljesített, magasabbra kellett előtte emelni a lécet, ösztönözve ezzel a lelki fejlődésre. A Mester ezt a következő szavakkal tette meg: „ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van (...), azután jöjj, kövess engem!” (Mk 10, 21) ĺgy a „jó” tanító „igényes” pedagógusnak mutatkozott, amikor az ifjú előtt új lehetőséget nyitott, mintegy addig láthatatlan ajtót, melyen át egy új küldetéshez vezet az út. Annak ellenére, hogy Isten fiának tanítványa lehetett volna, miért távozik mégis szomorúan a tehetős ifjú? Ő is benn rekedt a gazdagságában, mint Pezzoli a páncélszekrényében?

A becsapódott ajtók átjárhatatlanságának megfelelője a híres bibliai kép, a tű foka (Mk 10, 25). Könnyebb átmennie rajta a tevének, mint a gazdagnak bejutnia a mennyek országába. Mert az embert a vagyona sokszorosan rabszolgává teszi. Előbb gondolatban. A vagyonosság tudata kiszélesíti az emberben a lehetőségek képzeletbeli határát, paradox módon mégis elveszi a kedvét attól, hogy ezt a vagyont ténylegesen befektesse, mert a birtoklás kéjes érzése a kiadással arányosan csökkenne. Hisz azzal együtt jár a kétely – e gazdagság elveszítésének félelme. A vagyon biztosítására állandóan áldozni kell, sok-sok energiát s újabb és újabb pénzeket fektetni bele, vagyis „meg kell forgatni” nemegyszer bűnös kompromisszumok árán is. A vagyon mint a kábítószer: a gazdag ember hovatovább nem tud lemondani róla, függővé válik. Elképzelhető egyáltalán, hogy a mammon által leigázott ember mégiscsak átlépje saját árnyékát, s hogy kiszáll a pörgő körhintából?

A történelem azt bizonyítja, hogy a birtokláshoz fűződő viszony megváltozhat, ám leginkább valamiféle megrendítő tapasztalat hatására. Legjobb példa erre Alfred Nobel esete. Amikor ugyanis meghalt a bátyja, az újságok tévedésből őróla írtak. A nekrológok úgy festették le a „megboldogultnak” hittet, mint telhetetlen pénzembert, aki a dinamit gyártásán gazdagodott meg, valójában tehát az egyre tömegesebb pusztítás, gyilkolás támogatásán. Nobelt annyira megrázta ez az élmény, hogy elhatározta, pénzét olyan személyek megjutalmazására fordítja, akik a világbéke érdekében tettek valamit. A Nobel-díj tehát annak a ritka lehetőségnek köszönhetően született, hogy alapítója még életében elolvashatta saját nekrológjait...

A pénz erejét s gyöngéjét ugyanakkor Ibsen fejti ki nagyon találóan, mikor azt mondja: a pénz biztosítja az ételt, de az ízeket nem. Megfizethető vele az orvos, de az egészség nem. Megsokszorozza az ismeretségeket, de a barátokat nem. Kiegyenlíti a szolgálatot, de nem fizeti meg az odaadást. Pénzzel megszerezhetők az öröm pillanatai, ám a belső nyugalom és boldogság soha.

A birtoklás megszállottjaira a Bibliának igen határozott diagnózisa van, azt mondja: „esztelen”. Lukács evangéliumában olvashatjuk: „Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet! Isten azonban így szólt hozzá: Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? ĺgy jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.” (Lk 12, 19–21)

S hogy mi lett azzal az elkeseredett ifjúval, akinek nem volt ereje a „jó tanítóra” hallgatni? Nem tudni. Csak remélni lehet, végül talált annyi erőt magában, amivel sikerült kilépnie, s hogy sikerül minden kétkedőnek, ki nem tud dönteni az aranyborjú s az igaz Isten közt. Mégpedig Jézusba vetett bizalommal, aki számára semmiféle ajtó nem volt reménytelenül zárva soha.

A szerző római katolikus pap