Eleven kapcsolatban a nyelvvel, a diákokkal

„Nem kell, hogy az irodalom fogalma az elzárkózással és a tragédiával párosuljon”„Nem kell, hogy az irodalom fogalma az elzárkózással és a tragédiával párosuljon” Kolozsvárott a Babes-Bolyai Tudományegyetemen hány tanszéken folyik magyar oktatás?

Az egyetemen immár három magyar tanszék működik: van egy magyar nyelv és kultúra tanszék, egy magyar irodalomtudományi tanszék és az idei évtől egy néprajz és antropológia tanszék. Ezekhez posztgraduális képzés is tartozik. De más szakokon is lehet magyarul tanulni, például történelmet, filozófiát, kémiát, fizikát, matematikát, és zenetörténet is indul magyar nyelven. A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem pedig hiányszakokra indít be képzést, ilyen például a jog.

Nem tartanak az erdélyi egyetemek magyar tanszékei közötti rivalizálástól?

Tonk Sándor, a Sapientia Egyetem rektora nem is oly régen úgy fogalmazott, hogy egészséges versengés fog köztük kialakulni. A Sapientia Egyetemnek ez ideig nem volt elegendő magasan képzett oktatója, ezért ki kell nevelnie saját oktatóit. Akik a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szereztek diplomát, saját egyetemükön és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem is tanítanak.

A Sapientiának Kolozsvárott, Csíkszeredán, Marosvásárhelyen és Nagyváradon vannak kihelyezett magyar tanszékei, és van magyar tanszék a bukaresti egyetemen is.

A bukaresti egyetem hungarológia tanszéke a hetvenes évek óta működik. A különbség a Babes-Bolyai Tudományegyetemhez és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemhez képest az, hogy oda nem magyar anyanyelvű diákok is felvételt nyerhetnek. Ennek következtében az oktatás színvonalát és módszereit nehéz kitalálni és megszervezni, de van érdeklődés iránta. Egy időben azok mentek oda, akik féltek a kolozsvári versenytől, akik nem éreztek magukban elég tudást, de most olyan szakokat hirdettek ott meg, amelyek szerintük vonzzák az embereket, mint például a magyar-hindu szakpárosítás, mert ilyen Kolozsvárott nincs. De nem mindenki vállalja a bukaresti létet, sokan a kolozsvári magyar diákéletet igénylik.

Gyakori, hogy az erdélyi magyarok Magyarországot választják tanulmányaik színhelyéül?

Annyi különbséget látok a kilencvenes évek elejéhez képest, hogy a középiskolákat is ott végzik, tehát nemcsak egyetemi tanulmányok és hiányszakmák végett hagyják el az országot. Ennek okai sokfélék. De bízunk abban, hogy nem minden magyar fogja elhagyni ezt a földet, és nem csak a nyaralás színhelye lesz számukra Erdély. Természetesen lehet választani: akinek az anyagi háttere megengedi, vagy olyan vágyai vannak, annak lehetősége van Magyarországra menni. Mégsem jó ez nekünk, ha a fiatalok tömegesen mennek el. Talán az lenne a megoldás, ha az itteni iskoláknak olyan profilt adnánk, amilyen Magyarországon nincsen.

Ön a mostani ifjú költő- és írógeneráció több tagját is tanította.

ĺgy igaz, bár a ’90-es években, amikor tanítani kezdtem a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, azt tapasztaltam, hogy az alkotó hajlamú diákok nem igazán érezték otthonuknak az egyetem épületét, és az egyetem kereteit sem tudták olyasmire használni, ami az ő vágyaiknak megfelelt volna, bár konfliktusokról nem tudok. A mindenkori összeférhetetlenségről beszélek a kreativitás egy változata és az akadémiai elvárások között. Az alkotó diákjaimnak is volt persze reproduktív ismeretre való törekvésük, hiszen a diploma, amit osztogatunk, tanári diploma, és rendszerességet követel meg. Csak örülni tudok annak, hogy diákjaim nagy része olyan eleven kapcsolatban maradt a nyelvvel, hogy a továbbiakban is hangsúlyt helyez a vele való foglalkozásra. Örömmel tölt el az is, hogy egymás közelében maradtak, hogy tudnak egymásról és mintha nem volna körükben nagy arányú az elkallódás, az önpusztítás. Örömet találnak abban, hogy írnak és írásaikat megmutatják, felolvassák egymásnak. Én, mint a felvilágosodással és a reformkorral foglalkozó tanár hasonlóságot látok a két kor közt olyan értelemben, hogy nagy közös programokat valósítanak meg elszántan, létezik az alkotásnak és a nyilvánosságnak az öszszebékítési eszménye, nem elzárkózók, nem maguknak valók, hanem az írás és a közös nagy fellépések örömét próbálják közös nevezőre hozni. Valójában ez jó, mert nem kell, hogy az irodalom fogalma az elzárkózással és a tragédiával párosuljon. Erre a koncepcióra hajlamosak voltunk, hiszen a transzilvanizmus címen ismert, terjesztett és tanított irodalom szenvedéspéldaként élt a tankönyvekben is, s ennek tájainkon volt egy olyan következménye, hogy az emberek a szenvedéssel, önmarcangolással kezdték azonosítani az irodalmat. Pedig nem így van, és ezt a fiatal írónemzedék is megcáfolta. Szerencsés találkozása van esetükben a társaságigénynek, a nyelvi örömnek és az alkotásnak.

Konkrétan kik tartoztak a tanítványai közé?

Megpróbálom felsorolni őket, de félek, hogy valakit kihagyok. Kezdem a nőkkel: László Noémi, Bányai Éva, Pál Zita, a férfiak közül pedig Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Farkas Wellmann Endre és sokan mások. Különböző stílusban írnak, de közös bennük, hogy egymás írásait tiszteletben tartják, és a másik olvasottságát szorgalmazzák. Az is példaértékű lehet, hogy a generáció egyik vezéregyénisége, Orbán János Dénes az Erdélyi Magyar Irodalom Ligája (EMIL) táborának nyitógáláján nem a saját versét, hanem Faludy György magyar nyelvhez írott ódáját olvasta fel. Jó, hogy olvas is, aki ír és értéket keres, miközben magát és a világot megfogalmazza, és fontos az is, hogy jó példaképeket talál.

Mennyiben volt más az ön költői pályakezdése, mint a mostani fiataloké?

Én már egyetemi tanár voltam, amikor az első kötetem megjelent, tehát közös szabadidős programokban nem lubickoltam, mert adott volt a családom. A család és a tanítás után fennmaradó szabadidőmben írok, és jólesik, hogy vannak olyan fórumok, ahova meghívnak, és ahova egyedülálló írókat is befogadnak, mint például az EMIL. Álmodoztam én is arról, hogy nemzedéknek legyek a tagja. Diákkoromban Kolozsvárott létezett egy azóta legendás nevűvé vált irodalmi és vitakör, a Gál Gábor Kör, ahova eljárogattam, de a totalitárius rendszer, mint mindenféle gyülekezést, ezt is megszüntette. Baráti kör vagy alkotókör, melynek tagja lehettem volna, nemzedéki okokból nem szerveződhetett, mivel az én nemzedéktársaim többnyire kitelepültek Magyarországra. Tehát egyben kényszer is volt, hogy a saját utamat járjam, egyedül. Ha befogadnak a hétköznapjaikba vagy a rendezvényeiken nekem is jut néhány perc vagy egy baráti szó, az azt jelenti, hogy nemcsak egy nemzedék szerveződik egy társasággá, hanem azt is, hogy ennek van egy holdudvara is. Ebben az esetben érdekes ennek az életkorbeli megoszlása, mert középen vannak a fiatalok és a szélén pedig a magamfajta középkorúak vagy idősebbek. Elfogadjuk a fiatalok igen üdvös parancsszavát és irányítását.

Véleménye szerint miért nem jött létre hamarabb erdélyi magyar írószervezet?

Az egyetemen tettem kísérleteket arra, hogy összefogjam a diákokat. Segítettem lapalapítási kísérleteikben is. Szerintem nem jött el az ideje mindeddig: a tehetséges íróknak, költőknek nem volt szervezési tapasztalatuk és nem volt akkora nevük. Mára már kialakult az olvasótáboruk, anyagi támogatást is kaptak olyanoktól, akik látnak ebben fantáziát. Kapcsolatot tartanak egymással, a magyarországi közönséggel és baráti, irodalmi körökkel, és ezért valósulhatott meg ez a társaság. Kiválasztottak maguknak egy rangidőst, Fodor Sándort, aki garancia is és folytonosságot képvisel. És az egyetemes magyar irodalom szent öregjének, Faludy Györgynek szelleme és örök fiatalsága is áthatja ezt a kört. Az EMIL jó hatással lesz a közérzetre, az irodalom iránti viszonyulásra, az olvasási kultúrára, nem csak Erdélyben.