Életleckék kezdőknek és haladóknak

A kötet harminc elbeszélést tartalmaz, amelyekből majdhogynem összeáll egy regény, pedig nincsenek visszatérő szereplők, sem folytatólagos cselekmény. Ami közös bennük, az a szürke alapszín, a nyomasztó hangulat és valamiféle furcsa predesztináltság. 

Átlagembereket látunk, félresiklott egzisztenciákat szétrombolt álmokkal, eleve kudarcra ítélt kitörési kísérletekkel. Vagy még ennyit sem, csak azt a kásás nihilt, amibe szépen bele lehet süppedni. Egy asszonyt, aki feláldozza karrierjét a családjáért. Negyvenes „csajokat”, akik úgy akarnak bulizni, mint tizenéves korukban. Egy fiatal férjet, aki számára egy Škoda is elérhetetlen álom. Egy kétkezi munkást, aki éhezik. Egy nőt, akit megaláznak a munkahelyén. Egy másikat, aki nem találja meg az igazi szerelmet.

Sok esetben meghatározza egy-egy szereplő életét a családi háttér, a szülőkkel való viszony, az, hogy mit kapott a kezdőcsomagban, illetve mennyire telepednek rá. A lehetőségek feladásának kényszere, a lelki kizsákmányolás ugyanolyan erőszak, mint a tettlegesség, és a szerző jól érzékelteti, hogy ezt még manapság sem vesszük észre. 

Arról sem tehetünk, milyen környezetbe születtünk, ám a közeg meghatározza jövőnket. Ez is abszolút mai probléma, nem szükséges a Kincskereső kisködmönig visszamennünk példákért. Választásaink, döntéseink is górcső alá kerülnek, és persze az azokat kiváltó okok – mit veszünk figyelembe és mit fojtunk el magunkban. És komoly szerepet játszik mindennapjaink alakításában az állandó megfelelési kényszer, valamint a látszat fenntartása, bármi áron. 

Lám, átváltottam többes szám első személybe, mert hiszen az összes történetnek mi vagyunk a szereplői. Valamennyi játszódhatna a szomszédban, az ismerőseinkkel, rokonainkkal, akiknél első blikkre úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van, sőt látványosan jól működnek a dolgok. A felszín alatt azonban egyre nagyobb a baj, recseg-ropog a szerkezet, elég egy szellő, és a korhadt tartópillérek megadják magukat. Legtöbbször a szereplők is érzik, hogy hamarosan rájuk szakad a tető, mégsem menekülnek. A szerző sok reális élethelyzetet felvillant, akár példázatnak is tekinthetőek ezek, ha az életet akarja tanulni valaki, mondjuk egy tinédzser, hogy kikerülje a csapdákat, amelyek később várnak rá. A szépirodalom is lehet önismereti, életvezetési tanácsadás, sőt akár terápia is, ha nem szájbarágós. 

Bartalos Tóth Iveta nemcsak azt tudja, hogyan csomagolja történetekbe az érzelmi kiüresedést, hogyan ábrázoljon párkapcsolati problémákat, gyermekkori traumákat, halálos betegségeket, hanem azt is, milyen írói eszközöket kívánnak az egyes helyzetek. Ahol feleslegesek a szavak, ott a szereplő csak letesz valamit az asztalra, hogy a másik is lássa, kérdőn felhúzza a szemöldökét, vagy kinéz a semmibe. 

A stílus végig minimalista, nincsenek magyarázó mondatok, sem csacsogó dialógusok. Gyakran úgy sorjáznak az információk, mint egy gyorstüzelő pisztolyból: minden lezajlik két oldalon, akár egy évekig tartó betegség is. A szerző így érzékelteti a sorsszerűséget, vagy éppen egy-egy lépés következményeit. Annyira tömények ezek a történetek, hogy szinte mindből születhetett volna egy-egy regény. Olyanok, mint a rövidfilm, amelyben benne van az egész estés mozifilm lehetősége. 

A földrajzi utalásoknak köszönhetően általában világos, hol járunk: Dél-Szlovákia magyarlakta régióiban, közelebbről a Dunaszerdahelyi járásban. Ez is teljes természetességgel jelenik meg a könyvben, vagyis nem egy elképzelt terepen játszódnak a történetek. Ugyanakkor a helyszín nem jelent különösebb determináltságot, talán csak az első, Wrigley's Spearmint című elbeszélésben, amelyben a nyelvtudás hiánya okozta bizonytalanság is megjelenik a gyermeki bizonytalanság mellett. 

Hogy pontosak legyünk: ez Bartalos Tóth Iveta első önálló kötete, mivel Mészáros Krisztinával közösen már megjelent egy anyaságról elmélkedő könyve 2018-ban (Anyább anyák), ugyancsak a Phoenix Polgári Társulásnál. Az a kötet célirányosabb volt, ez itt mindenkihez szól. A kiadó profiljának ellenére nem tekinthető deklaráltan női irodalomnak. Korántsem csak azért, mert néhány történetnek férfi főszereplője, narrátora van, és nem is azért, mert ez a címke gúzsba köt. A női szemszög itt nem valamiféle „kisebbségi” nézőpont, hanem egyszerű tény. Van egy módszerem erre: fejben megváltoztatom az adott elbeszélés főszereplőjének nemét. Ha ellenkező nemű karakterrel is működik a történet, ha valódiak az érzelmek, logikusak a reakciók, akkor általános érvényű emberi történettel van dolgom. Bartalos Tóth Iveta elbeszélései pont ilyenek. Sokáig nem eresztenek, napokon át foglalkoztatnak. Néha úgy éreztem, csak egy-két apróságon kellene változtatniuk a szereplőknek ahhoz, hogy helyre rázódjon az életük. Szívesen rájuk kiabáltam volna, hogy vigyázz, ne csináld, vagy hogy ébresztő, hát nem látsz a szemedtől? Aztán lassan elfogadtam a könyörtelen sorsszerűséget, a kérlelhetetlen őszinteséget, az esettanulmánynak is beillő sztorikat. Illetve személyes sikerként éltem meg, ha a főhős minden hátráltató tényezőt legyőzve végül magára talált. 

Ha az olvasó úgy érzi, köze van az adott könyvhöz, akkor egészen biztosan nem ajándékozza tovább. Az Élet lejárt szavatossággal szigorúan csak kölcsönözhető tőlem, maximum két hétre. Vagy megrendelhető a kiadónál. 

Bartalos Tóth Iveta: Élet lejárt szavatossággal. Phoenix Polgári Társulás, Pozsony, 2020, 158 oldal.