Egyelőre az útkeresés jegyében

„Ha a magyar film kisemberekkel foglalkozik, akkor azoknak a kisembereknek nagy dolgaik vannak”Somogyi Tibor felvételeMilyen trendek figyelhetők meg napjainkban a magyar filmgyártásban?

Igazán markáns irányvonal, mint amilyen a hatvanas-hetvenes években az úgynevezett budapesti iskola volt, s amelyből mondjuk Tarr Béla is „kinőtt”, a mai magyar filmművészetben nem igazán tapasztalható.

Melyik generáció „uralja” manapság a filmkészítést?

Életkor tekintetében nagyon szétszóródott az a társaság, amely ma Magyarországon filmet csinál. Régebben egy negyvenéves ember fiatal filmrendezőnek számított. Ma már viszont jelentkezett egy harminc alatti, sőt talán a húszhoz közelebb járó generáció is. Tagjai egy viszonylag jól menedzselt főiskolai osztályból, Simó Sándor – azóta elhunyt – filmrendező osztályából kerültek ki. Simó a magyar filmhez utolsó gesztusként azzal járult hozzá, hogy minden növendéke nagyjátékfilmmel tudott kezdeni.

Megfigyelhető valamiféle „váltás” ennél az új nemzedéknél?

Kétségtelen, hogy általuk megjelent egy „fiatalabb látásmód”, de azért ez a szemlélet is alapvetően európai, sőt bizonyos amerikai iskolákat látszik követni. Az is igaz viszont, hogy az első filmjükbe ezek a fiatalemberek igyekeznek megjeleníteni mindent, amit eddig tanultak, éppen ezért még nem lehet eldönteni, milyen irányban haladnak majd tovább. Létezik egy elég jelentős generációs szakadék, mert a fiatalokhoz korban legközelebb állók, akiket mondjuk tavalyelőttig még fiatal filmrendezőknek gondoltunk, mind túl vannak a negyvenen. Mindegyikük készített körülbelül két filmet, amelyben azt igyekeztek a maguk módján megragadni, mit jelentett a rendszerváltozás az országnak, vagy még inkább az értelmiségnek. Magyarul azt a gondolkodásmódot folytatták, amely szerint a filmnek feltétlenül egyfajta nagyon konkrét társadalmi reakciói kellenek hogy legyenek. Ennélfogva ezeket az alkotásokat egyforma világnézeti, társadalmi elképzelések és „ahogy esik, úgy puffan” művészeti elképzelések jellemzik. Ahhoz, hogy egy trend kialakuljon, ahhoz a műfajról, a filmről való közös gondolkodás kell. De az az érzésem, hogy a középgenerációs rendezők inkább társadalomban gondolkoznak, az idősebbek meg már az előző rezsimben kialakult ízlésviláguk szerint csinálnak filmeket, amint pénzhez jutnak.

Szélesebb kontextusban hol helyezné el a mai magyar filmművészetet?

Ebben a pillanatban a magyar film egy elfogadható európai középszert teljesít. És igazából megint egyszemélyessé vált. Mindig egyszemélyes volt, tehát mindig volt egyvalaki, aki a világ filmművészetéhez képest progresszívnek számított. és ez pillanatnyilag Magyarországon Tarr Béla. Az utolsó két filmje, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák, mindenképpen a világ filmművészetének a csúcsán van. De ez egyetlen rendező. Trendekről tehát nem igazán beszélhetünk. Valószínű, hogy azok a komolyabb filmes iskolák, amelyek a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben voltak, akár például Csehszlovákiában is, mára már csak módszerbeli vagy megoldásbeli tanulságokkal szolgálnak a filmkészítők részére. A legutóbbi irányvonal, amely meghatározó volt a világ filmművészetében, az a kétféle angol iskola a kilencvenes években. Az egyikre a szociális érzékenység a jellemző, jelentős képviselői többek között Mike Leigh és Ken Loach. Ezek a filmek minimum Manchesterben kell hogy játszódjanak, nagyon sok prolival, ezek nagyon aranyosak lesznek, vagy eleve azok, és sok bajuk lesz. Ezekről a bajokról szól a film. A másik a Derek Jarman, Peter Greeneway által híressé vált vonal, ilyen típusú filmekre viszont Magyarországon nincs pénz. Ami a szociális érzékenységről tanúskodó filmes irányvonalat illeti: a magyar film nem annyira szeret a kisemberekben gondolkodni. Ha a magyar film kisemberekkel foglalkozik, akkor azoknak a kisembereknek nagy dolgaik vannak. Tehát nincs igazán olyan élő filmes hatás, ami egy trend kialakítására képes. Pillanatnyilag Magyarországon a társadalmi problémák foglalkoztatják leginkább az embereket. Ezekre viszont, összehasonlítva mondjuk a hatvanas-hetvenes évekkel, amikor a társadalmi problémákra viszonylag frissen reflektált a magyar film, ötven éven belül még egyszer nem lesz komoly művészi válasz. Legalábbis ez derül ki az elmúlt tíz év terméséből. Mert azt hittük, hogy a nagy jelentőségű társadalmi változás, a rendszerváltás meg fog jelenni érvényes műalkotásokban. Nem bír megjelenni. Igazából a magyar dokumentumfilm az, amely sokkal jobban tudott reagálni a rendszerváltásra. Azon érdemes elgondolkodni, hogy a játékfilmkészítők esetében most útkeresésről vagy egy helyben toporgásról van szó.

Filmkritikusként ön optimista vagy pesszimista a magyar film jövőjét illetően?

Mindenképpen optimista vagyok, mert minden gyarlósága, esetlegessége ellenére még mindig élvezetes dolog magyar filmeket nézni. Bár a magyar filmek közül csak az egészen kommerszek képesek olyan nézettséget produkálni, mint egy átlagos cseh játékfilm, éppen ezeknek a viszonylag kommerszebb daraboknak a nézettsége mutatja, hogy voltaképpen a nézők nem eleve utálják a magyar filmet. A társadalomról megvan a véleményük, és nem szorulnak már mankókra, mint azelőtt, ugyanakkor szórakozni akarnak. Érzésem szerint most már inkább a kivárás jellemző a nézőkre, ellentétben az elmúlt tíz esztendő első felével, amikor még érezhető volt egyfajta elutasítás. Szóval vár a magyar közönség valamit a magyar filmtől.