Egy szökés szerelmi anatómiája

Nem ez az első televíziós alkotás, amely a leningrádi Kirov Balett társulatából kivált nagy hírű művész életét taglalja. Patricia Foy ugyancsak a BBC égisze alatt forgatott portréfilmet Rudolf Nurejevről, nem sokkal a táncos halála előtt. 2005-ben az olasz Clau?dio Risi készített róla 80 perces dokumentumot, amelyhez még a papa, az akkor 89 éves Dino Risi, a Cinecitta utolsó nagy mestereinek egyike is hozzátette szakmai tudását. „Nekem sokáig Fred Astaire volt a kedvencem, de ez a különös figura felkeltette a figyelmemet” – nyilatkozta a film bemutatója előtt. Fiával együtt három évig dolgoztak a művön, húszórányi anyagot vettek fel, hogy hiteles képet adhassanak a bonyolult lelkű, nagy lázadóról. Az 1961-es szökés Claudio Risi opusában is külön fejezet, akárcsak Patricia Foy emlékezetes portréfilmjében, amelyet a Magyar Televízió is bemutatott.

Rudolf Nurejev, aki 1958-tól táncolt a világhírű Kirov Balett társulatában, huszonhárom évesen, egy párizsi vendégszereplés során döntött a disszidálás mellett. A hidegháború kellős közepén hatalmas nemzetközi botrány kerekedett az ügyből, a kivételes tehetségű táncost azonban – akit nyughatatlan szellemisége már pályája első éveiben művészi és politikai hatalmasságokkal állította szembe –, ez érdekelte a legkevésbé. Ő már akkor is az egyéni boldogságát, azon belül pedig a teljes szabadságot kereste.

A legendás párizsi vendégszereplés

előtt bécsi fellépéssorozatra indult a Kirov Balett. Nurejev édesanyját és közvetlen kollégáit már akkor kihallgatták, nincsenek-e „titkos tervei” a lelkes tatárnak. „Biztosra akarták venni, hogy nem maradok kint – nyilatkozta a táncos. – Ilyesmi az idő tájt meg sem fordult a fejemben. Akkor még nem.”

Párizs egy hosszabb turné első állomása volt 1961 májusában. Onnan utazott aztán tovább a leningrádi társulat Londonba – de már Nurejev nélkül. Eleinte az is kétséges volt, hogy elhagyhatja-e a Szovjetuniót. Az utolsó pillanatban jelölték ki az útra. A KGB emberei azonban Párizsban is a nyomában jártak. Amíg ugyanis a társulat többi tagja csoportosan nézelődött a városban, ő egyedül sétálgatott. Szabad szellemének köszönhetően gyorsan szerzett új ismerősöket. Szenzációs fellépései mágnesként vonzották a franciákat. A Csipkerózsika Hercegeként valósággal elbűvölte őket, a párizsi lapok az egekig magasztalták. Már az első este akkora sikere volt, hogy a társulat igazgatója a korábban kiírt szereposztással mit sem törődve másnap is őt állította színpadra. A közönség imádta a nagy erejű szovjet táncost, gőgös, elegáns Hercegével óriási sikert aratott. Híre megelőzte Londonban, az angolok tárt karokkal várták. Párizs repülőterén azonban hatalmas dráma játszódott le, amelyet 1981-ben Claude Lelouch filmre is vitt Egyesek és mások címmel. (Nurejev szerepét Maurice Béjart imádott „tűzma?da?ra”, a karizmatikus argentin Jorge Donn játszotta.)

„Amint a repülőtérre értünk, valaki azt mondta, nincs is jegyem a gépre – mesélte a BBC korábbi dokumentumában Nurejev. – Az lehetetlen, gondoltam. Ekkora párizsi siker után nem mehetek Londonba? Mire valaki megszólalt mögöttem, hogy Hruscsov azt szeretné, hogy a Kremlben táncoljak. És ez volt a búcsú ideje. Ekkor határoztam el, hogy nem megyek vissza Leningrádba.”

Az emigrálás azonban nem volt egyszerű. A KGB emberei a Le Bourget repülőtéren sem tágítottak a táncos mellől. A francia hatóságok azonban nem az ő oldalukon álltak.

„Azt tanácsolták, tegyek meg szép lassan hat lépést, és mondjam azt, hogy szeretnék az önök országában maradni, szabad akarok lenni. Így is tettem. Először elbújtam egy oszlop mögé, s amikor a KGB-sek egy pillanatra elveszítettek, odaléptem két francia rendőrhöz, és nyugodtan, higgadtan csak annyit mondtam: szeretnék az önök országában maradni. Erre felküldtek egy lépcsőn, ahol negyvenperces várakozás után elém tettek egy francia nyelvű szöveget, orosz tolmácsot hívtak, és megkértek, írjam alá. Maga őrült, mit fog itt csinálni? – sziszegte a nő. – Éhezni fog, nem kap munkát. De én csak nevettem rajta. A társulatból is odajöttek páran, és dörömböltek az ajtón, hogy térjek észhez, odarángattak egy nővért, hogy mondja azt: bolond vagyok, injekcióval kellene lecsillapítani.”

A franciákat azonban egyáltalán nem érdekelte ez a cirkuszi jelenet. Nurejev iránt érzett tiszteletük jeléül igyekeztek a lehető leggyorsabban és legelegánsabban megoldani a helyzetet. Nem sokkal később, amikor a Kirov Balett együttese már a londoni gépen ült, Nurejevet luxusautó vitte Párizs szívébe. Döntésének híre azonnal eljutott hazájába. Apja, aki a Vörös Hadsereg politikai tisztje volt, azonnal kitagadta, egyedül édesanyja tartott ki mellette. Őt zaklatta hónapokon át a KGB, hogy próbálja meg hazacsalogatni tékozló fiát.

Nurejevnek azonban esze ágában sem volt a hazatérés. Párizsban mindent megkapott, amit egy világsztár, egy rendkívüli tehetség megérdemel. A franciák rajongva szerették, minden vágyát, óhaját árgus szemmel lesték. Idegent ilyen gyorsan azóta sem zártak a szívükbe. Nemcsak első számú táncosa – később az igazgatója is ő lett a párizsi Operának. A francia fővárosból aztán Koppenhágába utazott Erik Bruhnhoz, a kor másik kimagasló táncosához, a dán Bournonville-iskola egyik kiváló képviselőjéhez, hogy minden előadását megnézhesse, és a lehető legtöbbet tanulja tőle. Dániából hívta meg Londonba az angol balett legnagyobb csillaga, Margot Fonteyn, aki aztán több előadásban is eszményi partnere volt a romantikus alkatú, de modern darabokban is remekül táncoló Nurejevnek, aki később II. Erzsébet királynővel, Jacqueline Kennedyvel, sőt még a Rothschild családdal is baráti kapcsolatba került.

De hogy miről (illetve kiről) szól a BBC új, pár hét múlva adásba kerülő Nurejev-filmje? Nem az 1961-es szökésről, hanem annak állítólagos mozgatórugójáról, egy német táncosról. Teja Kremke, aki a Kirov Balett szép reményű tagja volt, 18 évesen szeretett bele a nála három esztendővel idősebb kollégájába, az isteni Rudolfba. Sokak szerint ő sugallta Nurejevnek, hogy hagyja el az országot, ha igazán nagy karrierre vágyik. Otthon ugyanis a szovjet hatóságok – ismerve betörhetetlen jellemét – nem fogják engedni, hogy tehetsége teljes mértékben kibontakozhasson. John Bridcat, a film rendezője a televíziós bemutatóval egy időben megjelenő új Nurejev-életrajzra hivatkozik, amelyet Julie Kavanagh írt. Abban pedig az áll, hogy Kremke valóban féltette Nurejevet az otthoni támadások miatt, és tiszta szívből, igaz szeretetből óvta őt a rendszer korlátaitól. Attól, hogy ha otthon marad, egy idő után bevonják az útlevelét, megfosztják őt a külföldi lehetőségektől, és így majd nem lehet világhírű – amit pedig megérdemel.

A politikai pikantéria

mellett tehát Bridcat egy szerelmi szálat is felgöngyölít. Kremkéről eddig nem sokat tudott a világ. Egészen pontosan csak annyit, hogy miután Nurejev már biztonságban érezte magát Párizsban, többször is felhívta őt Kelet-Berlinben. Időközben ugyanis a német fiú hazatért, Nurejev azonban hiába könyörgött neki, hogy kövesse őt, Kremke nem merte rászánni magát a döntő lépésre. Nem is találkoztak soha többé. A német táncos karrierje kettétört, magánélete tönkrement, alkoholista lett, majd 37 évesen rejtélyes körülmények között meghalt. De ezt sem a német lapok adták hírül, hanem az olasz La Repubblica.

Élete utolsó fejezete ugyanis Olaszországhoz kötötte Rudolf Nurejevet. Farmja volt Amerikában, pompás háza Monte-Carlóban és Londonban, a legtöbb idejét mégis egy olasz szigeten töltötte, amelyet teljes egészében a magáénak tudhatott. Ott burkolózott végső magányba, és ott élvezte a csendet 1993-ban bekövetkezett haláláig.