Egy régmúlt karácsony, életem legboldogabb szentestéje

Kemény, zimankós, szeles idők jellemezték 1949 decemberét. Mint ismeretes, a második világháborút követő években az akkori Csehszlovákiában magyar tanítási nyelvű iskolák egyáltalán nem léteztek. Mivel mindenáron tovább akartam tanulni, gimnáziumi tanulmányaimat Magyarországon, Nyíregyházán végeztem, természetesen titokban, az illetékes csehszlovák hatóságok tudta nélkül. A Bodrogközben élő szüleimet így aztán csakis illegális határátlépőként látogathattam meg, ami bizony rendkívül körülményes, sőt veszélyes vállalkozás volt azokban az időkben. Ha ugyanis a csehszlovák határőrök elfognak, annak rendkívül súlyos következményei lettek volna mind szüleim, mind pedig a magam számára. Ezért aztán a határátlépést csak az éj leple alatt kíséreltem meg úttalan utakon, esőben, hóban, sárban, vízben, ahogy lehetett. Még szerencse, hogy – talán a Gondviselés jóvoltából – csehszlovák határőrökkel sohasem találkoztam. Ezzel szemben a magyar határőrök, feltehetően felsőbb utasításra, valamint diákigazolványom felmutatása alapján, amit az iskola igazgatóságától kaptam, soha nem gördítettek akadályt további utam elé, sőt mi több, hasznos tanácsokkal láttak el. Éppen ezért, több évtized távlatából is hálával gondolok valamennyiükre.

Mivel a karácsonyi ünnepeket minden alkalommal szüleim körében töltöttem, elhatároztam, hogy most is így cselekszem. Egy nappal a szenteste előtt, december 23-án szálltam vonatra Nyíregyházán. Bizony, késő este lett, amikor a tuzséri vasútállomásra érkeztem, ahonnan nyomban a közelben folyó Tiszához siettem azzal az eltökélt szándékkal, hogy a folyón átkelve még éjszaka átjussak a határon, és másnap reggel már családi körben lehessek. A Tisza partjára érve azonban hiába kiabáltam, a túloldalon levő révészlakból sajnos semmi visszajelzést nem kaptam. Nem volt tehát mit tennem, akarva-akaratlan visszatértem a községbe, ahol azonban a házak fényei, éjfél körül lévén az idő, már kialudtak. Egy ideig még bolyongtam a község utcáin, ám a dermesztő hideg azt sugallta, hogy valamilyen megoldást kell találnom, különben megfagyok. Először úgy gondoltam, visszatérek a vasútállomásra, ahol talán az állomás váróterme szállást ad éjszakára. Ekkor azonban valami különös dolog történt. Találkoztam az éjjeliőrrel, akinek röviden, de annál megrázóbban ecseteltem szomorú sorsomat és kilátástalan helyzetemet, s akinél megértésre találtam. Az éjjeliőr ugyanis elkísért a községi istállóba, s annak egyik jászlában készített számomra fekhelyet. Talán szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a jászol előtt barmok feküdtek, s bár leheletüknek párája kissé melegített, egész éjjel nem jött álom a szememre. S ekkor mintegy mementóként eszembe jutottak a karácsonyi ének következő szavai: „Elaludna, de a hideg elűzi az álmát, barmok szája lehel Rája melegítő párát”. Halkan dúdolni kezdtem az idézett karácsonyi éneket, s érezhetően megnyugodtam.

Szinte észre sem vettem, amikor az állatgondozók, akik az éjjeliőr révén tudtak jelenlétemről, megérkeztek. Miután megreggeliztettek, tüstént a Tiszához siettem, ahol most már a révész meghallotta kiabálásomat, s így rövidesen a túloldalra jutottam. Sajnos, közben reggel lett, minek következtében az egész napot, vagyis december 24-et, a közeli, még a magyar oldalon levő Zemplénagárd községben voltam kénytelen eltölteni, mivel csak a sötétség beállta után indulhattam tovább, hogy a határ túlsó, csehszlovák oldalára átjussak. Természetesen nyugtalan voltam, mivel az országhatárig egy csaknem 10 kilométeres út állt előttem, nem szólva az embertelen hidegről.

Bizony, sötét este volt, csak a csillagok nyújtottak némi fényt és reményt, amint a hófödte úttalan utakon bukdácsoltam falunk irányában. Lépésről lépésre haladhattam a helyenként síkos, jeges, hófúvásokkal tarkított utakon, miközben lábujjaim bizseregni kezdtek, könynyeim pedig szinte az arcomra fagytak. Már-már úgy éreztem, nem bírom tovább, meg kell pihennem valamelyik bokor tövében. Egy belső hang azonban azt parancsolta: meg ne állj. „A mélységből kiáltok fel hozzád, Uram, hallgasd meg az én szómat...” – ismételgettem, talán csak gépiesen, s tovább haladtam, most már átjutva a csehszlovák–magyar határon, Bély, Bacska és Lelesz községen keresztül falunk irányába. Végül aztán a csaknem 25 kilométeres fárasztó gyaloglás után a szülői ház ajtaja előtt találtam magamat. Énekelni kezdtem a „Dicsértessék a Jézus, aki ma született....” kezdetű karácsonyi éneket. Sajnos, a nagy kimerültségtől az éneket befejezni már nem tudtam. Csupán annyi erőm volt még, hogy lenyomjam az ajtó kilincsét, utána pedig már csak édesanyám ölelésére, elcsukló szavaira emlékszem.

Éppen megkondultak az éjféli szertartásra hívó harangok, amikor magamhoz tértem. Bár rendkívül kimerült voltam, mégis valami addig soha nem tapasztalt melegség járta át egész lényemet. Sajnos, a több órás gyaloglás, a dermesztő hideg következményeit mindmáig viselem. Mindezek ellenére úgy érzem, ez volt életem egyik legboldogabb szentestéje.