Egy regény erejéig

Egyfelől adva van egy magát mániákusan fölmentő, nagyon óvatosan fogalmazó, hárító narrátor, aki hol többes szám első személyben, hol egyes szám első személyben szólal meg, ezzel a gesztussal is vastagon aláhúzza a szerző, hogy a narrátor konstruált; másfelől a krónikásnak nevezett elbeszélő szavahihetősége többször is megkérdőjeleződik, és az olvasó azzal szembesül, hogy a történetről és Daniel Wendről, a főszereplőről való tudása és ismeretei erősen korlátozottak. Az állandóan szabadkozó krónikás fölvezetései folyamatosan emlékeztetik arra az elbizonyított olvasót, hogy kétellyel közelítsen a közreadott verzióhoz.

A többszörös elbizonytalanítást szolgálja a regény helyszíne, Boroszló is. A fikcióban ezt a városállamot a „nosztalgia” nyelve teremti meg, a kronotopikus, nem egyértelmű utalások egyértelműen a fikció terébe helyezik Boroszlót. A tükörjáték révén a fiktív világ is megkettőződik, egyebek mellett ezért sem olvashatjuk a Drága vendelineket társadalmi regényként. Az írás funkcióinak eltérő megjelenése az egyik legizgalmasabb szál a regényben, valamint, az előbbitől nem függetlenül, a nyilvános, diszkurzív tér működési feltételeinek a bemutatása; a kultúra, a média, a nyomtatott sajtó, a könyvkiadás stb. állapota meghatározó eleme a városidentitásnak is. A mítoszteremtés, mítoszalkotás (vendelinek, Daniel Wend) során maga a mítoszképző nyelv is lelepleződik, mégpedig egy hömpölygő, saját burjánzását generáló, már-már parodisztikusan túlpörgetett nyelvként.

Daniel Wend története túlexponált részletekből és nyelvjátékokból épül föl, motivációiról szinte semmit sem tudunk meg, identitása is homályos, elmaszatolt. A szerző azáltal, hogy a figyelmet az elbeszélés hogyanjára irányítja, és a foghíjas történetben több kiegészítést is az olvasóra bíz, elmélyült, koncentrált olvasást igénylő könyvet tett le az asztalra.

Szalay Zoltán: Drága vendelinek. Kalligram, 2014. 120 oldal.

Értékelés: llllllllmm