Egy párizsi cseh magyar hangja

Europeana, A megfelelő pillanat, 1855, Ad acta, A huszonnégyes év. Ezt a négy, külföldön is széles körű visszhangot kiváltó Ouředník-kötetet adta a magyar olvasóknak a Budapesten élő, pozsonyi származású G. Kovács László. A már harminchárom nyelven megjelent Europeana, amely az 1989 utáni időszak legtöbb nyelvre lefordított cseh könyve, 2004-ben Magyarországon műfordító kategóriában az Év könyve lett.

Ez volt a legizgalmasabb munkája? Európa történelmének bizarr leltára, ez a szarkasztikus hangú, provokatív, fekete humorral átszőtt, szerte a világon ámulatot és elismerést kiváltó mű, amelyben az esszé és a széppróza számos sajátossága fellelhető?

Inkább azt mondanám: az Europeana a legszórakoztatóbb munkáim egyike volt, ha nem maga a legszórakoztatóbb.

S a versek, Ouředník versei?

„Önként és dalolva” fordítottam azokat is. Soha semmit nem erőltettek rám, illetve sosem vállaltam el semmit, amihez nem volt affinitásom, érzékenységem, tudásom. Ouředník úgy bánik a nyelvvel, hogy a fordítása mindig örömérzettel jár.

Különös, de amíg Prágában élt, egyáltalán nem írt, Franciaországban lett termékeny szerző.

Valóban érdekes életút az övé. Prágában számos foglalkozásba belekóstolt. Volt könyvesbolti segéd, raktáros, levéltáros, egészségügyi segéderő, levélhordó, de főleg aktív sakkjátékos. Fiatalon belekeveredett a csehországi ellenzéki mozgalomba, 1979-ben pedig aláírta az Igazságtalanul Üldözötteket Védelmező Bizottság petícióját, amely a politikai foglyok szabadon bocsátását követelte. Ennek következménye volt, hogy Csehországban nem végezhetett felsőfokú tanulmányokat. Erre később, Párizsban nyílt lehetősége. Publikálni is párizsi emigránsként kezdett 1988-ban, de az első jelentős munkája nem szépirodalom volt, hanem a cseh fattyúnyelv, a cseh zsargon szótára rengeteg irodalmi illusztrációval. Szépíróként a kilencvenes évek eleje óta van jelen az irodalmi életben. Prózai munkái többfélék: a regényíró kifejezés nem is fedné le a prózaírói munkásságát. Költő, meseíró és színműíró is, ezen túl pedig esszéista s egyáltalán nem utolsósorban jelentős és szorgalmas műfordító. Egyaránt fordít csehből franciára és franciából csehbe, elsősorban költőket.

Milan Kundera, aki ugyancsak Párizsban él, de már régóta csak franciául ír, neki sem tette lehetővé, hogy bármelyik regényét csehre fordítsa. Ennek az esélye sem merült fel, Kundera pedig egyértelműen kijelentette, hogy őt a saját anyanyelvére nem fordíthatja senki.

Valójában mindketten kétnyelvű szerzők. Bár ami a kétnyelvűséget illeti, nemrég olvastam egy interjút Patrik Ouředníkkel, amelyben tagadta, hogy az ember a szó legszorosabb értelmében kétnyelvű lehet. Véleménye szerint csak egyetlen nyelvet lehet igazán megélni. Ennek dacára ő is kétnyelvű lett, akárcsak Kundera. Olyasmiről egyébként sosem olvastam, hogy ők ketten egy pillanatra is találkoztak volna. Kundera nem is nagyon látható Párizsban. Tudtommal csak a montparnasse-i lakása körül sétálgat. Kósza hírek szerint most, nyolcvankilenc évesen is elfogadható állapotban van. Csehországban évek óta nem járt, régebben is csak inkognitóban látogatott haza, s leginkább a brünni barátaival tartott kapcsolatot. Ouředník, aki 1985 óta él Párizsban, némileg más alkat.

A négy prózai munkája közül fordítói szempontból melyik volt a legigényesebb?

Ahogy említettem, az Europeanát ültettem át a legkönnyebben. Annyira megragadott a szöveg, hogy egyáltalán nem tűnt munkának a fordítás. Bizarr stílusvilágán, cinikus humorán végig remekül szórakoztam. Dolgoztam rajta keményen, rengeteget töprengtem, mi hova kerüljön, mi a legmegfelelőbb kifejezés, de nagyon szórakoztató volt a szöveg. Ez volt tehát a legderűsebb fordítói munkám. Nagyon inspirálónak találtam A huszonnégyes évet is, amelyben mindent kurtán, lényegre törően fejez ki, egyre rövidebb „fejezetekben”. Ehhez a stílushoz hűnek maradni nem kis feladat volt. És vissza kellett adni a szocialistának nevezett Csehszlovákia hivatalos bikkfanyelvét, amelyet fiatalkoromban alaposan megismerhettem. Ihlető erejű volt a Megfelelő pillanat, 1855 is. Utóbbi két műfaj ötvözetéből született, a levél- és naplóregény kapcsolódik össze benne. Az első rész ugyanis emelkedett stílusú visszaemlékezés, szépirodalom a javából, ugyanakkor filozofikus is, a naplóregény viszont abszurd, tragikomikus: egyre képtelenebb történet bontakozik ki belőle, amely egészen más stílusvilágot kívánt. A huszonnégyes év „visszaemlékezéseiben” a képzelet keveredik a valósággal, az Ad acta pedig látszólag bűnügyi regény, amely lezáratlan marad, a bonyodalmakat nem követi végkifejlet, az olvasó pedig ott marad egy befejezetlen művel a kezében. Verseket is fordítottam tőle folyóiratoknak, interjút is készítettem vele, és kaptam tőle egy hosszabb verset, amely a rá jellemző játékosság jegyében íródott.

Meghatározható, hogy milyen színt képvisel Ouředník az európai irodalom palettáján? Hogy mitől olyan unikális?

Egyértelmű: rendkívül szellemes író, s a nyelvben rejlő lehetőségek kiaknázása terén ritkaságszámba menő képességeket mutat fel. A fekete humor, a prózába oltott abszurd és groteszk elsőrangú mestere. Az Europeana szemkápráztató kaleidoszkóp, az elmúlt negyed század cseh irodalmának a legtöbb nyelvre lefordított műve. Aki fogékony erre a műfajra, nagyon szeretheti.

Rokonítható valakivel a kortárs magyar irodalomban?

Nem tudnék hasonló szerzőt mondani. Nyelvi sokszínűség, leleményesség, játékosság, humor tekintetében nagyon távoli rokonokként Esterházy Pétert vagy Parti Nagy Lajost említhetném, de az ő műveik alapvetően mások. Nem véletlen, hogy az Europeana világsiker lett, Magyarországon pedig rádióra is alkalmazták.

Ouředník a közelmúltban olyan művekkel is jelentkezett, amelyeket csehül – egyelőre – nem publikált. Milan Kundera is hasonlóképpen kezdett elszakadni a cseh olvasóközönségtől.

Mivel édesanyja révén Ouředník a francia nyelvet és kultúrát szívta magába, ez nem annyira meglepő. A Világvége állítólag elmaradt című kötetét egyelőre valóban csak franciául lehet olvasni, de ez nem jelenti, hogy nyelvet változtatott, ilyesmit nem is mondott. Egy másik műve, a Franciaország, a mi drága halottunk a francia történelem afféle ouředníki összefoglalása; tömörségével talán az Europeana rokona, amely, ugyebár, a huszadik századi események és alakok kavargó tárháza. Igyekszem figyelemmel kísérni Ouředník munkásságát, s nemrég egy olyan interjúját is olvastam, melyben rákérdeztek, lesz-e ennek a könyvnek cseh változata. A válaszából azt hallottam ki, hogy igen, de az is eshetőségként szerepelt, hogy másvalaki fogja lefordítani. Tehát igencsak kérdéses, hogy végleg kétnyelvű szerző lesz-e, s önmagát is lefordítja csehre, vagy másvalakire bízza ezt a munkát.

Legfrissebb esszéje, a 2017-es Antialkorán cseh nyelven jelent meg a prágai Volvox Globator kiadásában.

Tudok róla, de a könyvet nem ismerem, ezen a helyzeten azonban szívesen változtatnék. Ha még fordíthatnék tőle valamit, akkor mindenekelőtt a különböző társadalmi-politikai utópiákról írt könyvét, amely 2010-ben jelent meg csehül, Utopus volt, aki szigetté tett címmel. Valóságos leltára minden létező utópiának, a jövőbeni „ideális társadalmak” ábrándképeinek. Számomra felfedezésszerű olvasmány volt. A világirodalomból is ismert nagy utópiák, az angol utópista szocialisták és a legnevesebb kommunista gondolkodók mellett a szerző a maga sajátos ironikus stílusában számos más utópiát is bemutat, felidéz.

A cseh olvasók körében és irodalmi berkekben most az Antialkoránnal kavar nem kis viharokat. Kelet- és Nyugat-Európa sorsát félti benne az iszlám kultúra elterjedésétől.

Egy interjúban ő maga mondta el, hogy két állásponttal száll vitába a könyvben. A kérdésekre válaszolva azt hangsúlyozta, hogy a dolgok közel sem olyan egyszerűek, mint gondoljuk, s egyáltalán nem fehérek és feketék. Ismétlem, a könyvet nem olvastam, de a hozzá kapcsolódó interjúból az tűnik ki, hogy élesen szembeszáll azzal a vélekedéssel, mely szerint minden muzulmán potenciális terrorista vagy a terrorizmus lehetséges támogatója, s emiatt súlyos fenyegetést jelent a kontinensre és az európai civilizációra nézve. Ugyanakkor a szerző azokkal is vitázik, akik egy másik pólust képviselve azt hirdetik, hogy menekültnek kell tekinteni mindenkit, aki Európába igyekszik, mindenkiben védelemre és támogatásra szoruló üldözöttet kell látni. A beszélgetés tanúsága szerint Ouředník ugyanúgy szemben áll az iszlámellenességgel, a minden muzulmánt ellenségnek tekintő felfogással, mint ahogy nem ért egyet azokkal sem, akik minden bevándorlót tárt karokkal vár(ná)nak, akik a Németországból ismert Willkommenskultur, a megfontolás nélküli befogadás politikájának hívei. Mivel két szélsőséges állásponttal száll vitába, magától értetődően jelent ki olyan dolgokat, amelyek irritálják az egyik vagy a másik álláspont híveit. Csodálkoznék is, ha nem mondana ilyeneket.

A francia szellem örököseként érthető, hogy félti Európa sorsát.

Nem véletlen, hogy Franciaországban telepedett le, és a francia kultúra lenyűgözte. A jelek szerint erősen aggódik az iszlám markáns nyugat-európai jelenléte miatt, s hogy ez milyen befolyással lesz az európai kultúrára, az európaiak mindennapi életére. Az említett interjúban egyébként azt is elmondta, hogy a Korán bizonyos gondolatait nem tudja akceptálni.

Sőt még ennél is tovább ment. Azt mondja: „a Korán társadalmilag káros szöveg”.

Ezzel nyilván sokan nem értenek egyet, mások szerint viszont „most jól megmondta”.

Az Avagy és a Hogy mást ne mondjak címmel megjelent versesköteteivel is sok olvasót szerzett magának Csehországban.

A nyelvet mint humorforrást aknázza ki a verseiben is. Saját műveinek megírása mellett más szerzők alkotásainak tolmácsolására is sok időt és energiát fordít. François Rabelais, Alfred Jarry, Raymond Queneau és Samuel Beckett műveit csehre, Bohumil Hrabal, Vladislav Vančura, Vladimír Holan, Jan Skácel és Miroslav Holub alkotásait pedig franciára fordította. Alkotóerőnek garantáltan nincs híján. Egyébként alaposan megfontolja, mit ad le a kiadóknak, és bár saját állítása szerint lassan dolgozik, a bibliográfiája termékeny szerzőnek mutatja. Számomra az is imponáló, hogy sokműfajú író. Verseinek gyűjteményes kötete, A mezítlábas férfi háza arról tanúskodik, hogy költőként is a groteszk hang, a rá jellemző cinikus, ironikus humor mestere, miközben más arca is felvillan a versekben.

Kevés fordítónak nyílik alkalma arra, hogy személyesen találkozzon azzal a szerzővel, akinek a műveit tolmácsolja. Önnek ez sikerült. Még interjút is készíthetett az egyébként ritkán megszólaló Ouředníkkel.

Az interjú távúton készült, csak írásban feltett kérdésekről lehetett szó, és írásban küldte a válaszokat. Először az Europeana magyarországi könyvbemutatóján találkoztam vele Budapesten, a Cseh Centrumban, másnap pedig a könyvfesztiválon. Évekkel később a prágai nemzetközi könyvvásáron láttam viszont; előbb egy fogadáson, aztán egy közönségtalálkozón, amely után beszélgetni is tudtam vele.

Milyen ember benyomását keltette?

Ami egészen biztos: nincs benne semmiféle magamutogatási hajlam. Azt hiszem, a közönségtalálkozókat is inkább kötelességként éli meg, semmint kellemes időtöltésként. Alkat szempontjából némileg rokonítható Milan Kunderával, aki azonban messzemenően távolságtartó, a világtól majdnem teljesen elzárkózva él. Ouředníknek sem kenyere a közszereplés, mégis eleget tesz különböző meghívásoknak. Az irodalomról, nyelvről, közügyeknek tekinthető kérdésekről szívesen beszél, de magánjellegű dolgokról meg sem kíséreltem faggatni őt. A világhálón sem lehet sok képet találni róla, mint ahogy Milan Kunderáról sem. Nem „szerepel”, hanem ír, dolgozik. Rokonszenves ember benyomását keltette bennem.