Patrik Ouředník – Párizsban emlékezik mindenre

A huszonnégyes év című – először 1995-ben csehül, majd 2007-ben a Kalligram révén magyarul, most, a legutóbbi francia kiadás alapján bővített formában megjelent – „memóriajátékban” vannak tizenöt soros, de egészen rövid, sőt tőmondatok is. Ahogy az egy pergős, szórakoztató nyelvi-történelmi játéktól elvárható. A huszonnégyes év Csehszlovákia újkori történelmének 1965 és 1989 közötti szakaszát jelöli. Ebben az időkeretben köti össze Ouředník a fontosat a nem fontossal, a személyest a társadalmival, de úgy, hogy közben nem ítélkezik, nem magyaráz, nem kommentál, csupán összekacsint azokkal, akik hasonlóképpen éreznek és emlékeznek, mint ő, s magáról a nyelvről is hasonlóképpen vélekednek. Hiszen a nyelv minden totalitárius rendszer első fegyvere, ugyanakkor egyetlen védekezési eszköze is. Ahogy Vlastimil Hárl írja a cseh kiadás utószavában:

 „A visszaemlékezést imitáló játékot az amerikai Joe Brainard honosította meg az irodalomban 1970-ben. Az I Remember címet viselő szöveg első kiadása nyolcszáz »emléket« tartalmazott, a második, öt évvel későbbi kiadás már csaknem kétszer annyit. A hagyományos önéletrajzhoz képest egy korábban ismeretlen szövegtípus bukkant fel: nem volt egyéb, mint egyszerű lejegyzése mindannak, amit az egyén emlékezete a gyerekkor és a felnőtté válás időszakából megőrzött.”

Amikor Georges Perec 1978-ban átvette ezt a fogalmazásmódot, ráébredt, hogy „a szövegek mechanikájában épp a Brainardéval ellentétes felfogásnak kell érvényesülnie: a feljegyzések többségének olyan emlékeket kell megelevenítenie, amelyek az egész társadalom vagy legalábbis egy nemzedék számára közösek… Ouředník több szempontból is másképpen jár el, mint Perec a Je me souvien című könyvében. Ouředníknél a személyes emlékek erősebben vannak jelen, mint Perecnél – csakhogy a totalitárius társadalomban semmilyen személyes élmény nem lehet maradéktalanul személyes, és az egyéni emlékek általában szélesebb körű társadalmi érvényességgel bírnak.”

Briliáns stilisztikai gyakorlat A huszonnégyes, amelyben a szerző nem történelmi témaként, hanem irodalmi fegyverként kezeli a huszadik századot. „Ez megtehető mindennel – nyilatkozta egy interjúban. – Politikával, történelemmel, saját életünkkel stb.”
De ki is voltaképpen Patrik Ou­ředník?

Prágában született 1957. április 23-án. (Az ugyancsak Párizsban élő Milan Kundera ugyanebben a hónapban született, csak éppen 1-jén.) Erős intellektuális hátországgal büszkélkedhet: apja orvos, anyja francianyelv-tanár. A hetvenes években a prágai Jazz-szekció lelkes híve. Azé a szervezeté, amely a normalizációs rendszer áldása nélkül dzsessz-, dzsesszrock- és punkkoncerteket rendezett, és könyvkiadói tevékenységet is végzett. 1979-ben, amikor aláírta a politikai foglyok szabadon bocsátásáról szóló petíciót, már el sem kezdhette főiskolai tanulmányait. Dolgozott könyvkézbesítőként, betegszállítóként, irattárosként és raktárosként is. Huszonegy éves, amikor előbb szamizdatban, majd a Jazz-szekció kiadásában megjelent első fordítása, Boris Vian Krónikák, szövegek, novellák című könyve. Öt évvel később Jacques Brel, a híres francia sanzonénekes dalszövegeit ültette át cseh nyelvre. A fordítás mellett volt egy másik szenvedélye is. A sakk. 1984-ben (tíz évvel Kundera után) emigrált Franciaországba, ahol előbb sakk-konzultánsként dolgozott, később pedig mint könyvtáros. Esti tagozaton végezte el a francia irodalom szakot, majd a L’Autre Europe irodalmi rovatának vezető szerkesztője lett, és megalapítója a Nouvallaguete-i szabadegyetemnek. Írói tevékenységét Párizsban kezdte el. Ott születtek meg szokatlan szótárai, regényei, esszéi, versei, színpadi művei, irodalmi kísérletei, amelyek a kortárs cseh irodalom kiemelkedő, ám besorolhatatlan szerzőjévé avatták. Műfordítói tevékenységének gyöngyszemei Raymond Queneau, Alfred Jarry, Samuel Beckett, Boris Vian, Francois Rebelais művei, a francia olvasóközönség pedig olyan cseh költőket kapott tőle, mint Vladimír Holan és Jan Skácel. De az ő tolmácsolásában ismerték meg Vladislav Vančura és Bohumil Hrabal műveit is.

„A szerzőket mindig én választottam ki – nyilatkozta. – Soha nem éltem, és nem is akartam pusztán fordításból élni, épp azért, hogy ezt a luxust megadhassam magamnak. Mindennek tetejében még lassú is vagyok, és a vízre valót sem lennék képes megkeresni. A kétnyelvűségben nem hiszek. Még annak ellenére sem, hogy olyan családban nőttem fel, amelyben mindkét szülőm más nyelven társalgott velem. A kétnyelvűség elméleti elgondolás, a gyakorlatban azonban egyetlen olyan esetről sem tudok, amely azt bizonyítaná, hogy két nyelvet egyforma intenzitással lehet megélni (ergo: élni velük) és uralni – uralkodni fölöttük –, miközben az ember egyforma energiamennyiséget szán rájuk… De mégiscsak gazdagabb lesz valamivel, aki különböző nyelven hallja a szüleit beszélni: tudomást, illetve bizonyosságot szerez arról, hogy nem csak egyetlen nyelv létezik. S ez fontos felfedezés, noha inkább a gondolkodással, s nem a nyelvnek mint olyannak a praxisával függ össze.”

Mindeddig legsikeresebb könyve, a 2001-ben megjelent Europeana a 20. századi Európa történetének bizarr krónikája, egy szarkasztikus hangvételben, a fekete humor jegyében megírt mű, amelyet több mint harminc nyelvre lefordítottak. Az emberiség provokatív történelmének leggyilkosabb évszázadát elemzi benne a világháborúk és forradalmak tükrében, nem elkerülve a tudomány és a technika kollaborációját az eredendő rosszal, a valóságnak a médiák által elkövetett meghamisítását, a megváltást ígérő utópiák őrületét, és azokat a jelenségeket sem, amelyek az emberiség hisztériáját dokumentálják.
A megfelelő pillanat, 1855 az európai kivándorlók hányatott sorsát tárja fel. Egy izgalmas utazás groteszk krónikája a regény, amelynek utazóit nem a kalandvágy hajtja, hanem a korlátlan szabadság és az abszolút egyenlőség utópisztikus ábrándja. Ezért indulnak útnak Dél-Amerika egyik távoli, ismeretlen tája felé. A 2006-ban megjelent Ad acta ugyan bűnügyi regényként indul, végül egy bizarr és abszurd világról ad pontos látleletet. Egy üres, felszínes világról, amelyben megszűnt a kommunikáció, elsikkadnak az emberi kapcsolatok. Hamis krimi és igazi metafizikai thriller elegye a mű, amely egy névtelen fővárosban (Prágában) játszódik.

A huszonnégyes évben Ouředník huszonnégy fejezetbe sorolja az 1965 és 1989 közti időszakhoz kötődő emlékeit. A játék már az első fejezettel elkezdődik, hiszen minden további fejezet egy feljegyzéssel rövidül. Joggal merül fel az olvasóban, hogy ez a szerző memóriájának fokozatos gyengülését jelzi, vagy inkább egy jól átgondolt szerkezethez ragaszkodva válogat az általa választott témához kötődő emlékek közül. Mindaz, ami a kötetbe bekerült, mindannyiunk számára ismerős, akik megéltük azt a bizonyos huszonnégy évet. Szinte még a fülünkben csengenek a múlt rendszer dalai és refrénjei, jelmondatai, feliratai, agyunk még talán ki sem lökte a különböző hivatali nyomtatványok kérdéseit, bevillannak vezényszavak, politikai töltetű találós kérdések, politikai viccek, szólások. Emlékszünk a korszak tiltott filmjeire, hiánycikkeire, a Tuzex-boltok bejárata előtt ácsorgó csencselőkre, s hogy a spicliket a legtöbbször madarakról nevezték el. Így lett valakiből Sármány, Stiglic, Pintyőke, Veréb vagy Fecske.

Fotók és beékelések gazdagítják A huszonnégyes év friss kiadását. „Utcai versek”, átköltött jelmondatok, részletek a Rudé Právo cikkeiből, 68-as röplapok szövegei, Leonyid Brezsnyev Csehszlovákiában kapott kitüntetéseinek a megnevezései, jegyzőkönyvrészletek, a szikra- és pionírfogadalom szövege, a Szocialista Ifjúsági Szervezet alapszabályzata, a múlt rendszer ma már nevetséges, ugyanakkor döbbenetes fogalmazványai.

Emlékszem… kezdi a bekezdéseket Patrik Ouředník. És mi vele együtt emlékezünk fájón, mosolyogva, olykor nem kevés nosztalgiával. Rögtön az első oldalon használati utasítást is kapunk a könyvhöz. „Ez nem igaz” – szól Brutus. Pedig igen! – mondjuk mi. „Ez hazugság!” – állítja Jágó. Ez a színtiszta igazság! – vágunk vissza. De már csak azután, hogy az emlékezések végére értünk.

A játék, a memóriajáték pedig folytatódik. Van már következő harminc év. Mélázhatunk a múlt fölött.

A szerző a Vasárnap munkatársa