Egy lócsiszár megkoszorúzása

Megnézni a Lócsiszárt 2007/2008 táján körülbelül olyan élmény, mint elmenni egy jó kis nemzeti érzelmű koszorúzásra, esetleg a tisztes korban elhunyt harmadik szomszédunk temetésére. Leginkább kollektív kegyeleti gesztus.

Bárki gondolhatja, hogy ott a helye, innentől azonban kétfelé válik a populáció. Az egyik felének maga a részvétel, az ünnepélyes főhajtás ténye, a tartalmas, veretes szöveg jelenti a kielégülést. Az elvárása jól körülírható. Legyen rend, minden úgy menjen, kiszámíthatóan, ahogy kell. Mindenki szépen mondja el, tegye le a magáét a saját helyén és idején. És ha feltűnik egy-egy jó nevű vendég, produkciójával megörvendeztetendő a tisztelt gyülekezetet (körülményektől függően: ismert politikus, az elhunyt távolban szerencsét csinált legkisebb gyermeke, avagy Pogány Judit Jászai-díjas érdemes művész), az maga a nagy esemény. Ez a réteg nem helyeselné, ha Luther Márton lefinganá az államtanácsot, avagy a fekete paripák hímtagját emlegetnék a komáromi színpadon – egyebek között ezért Sütő András, és nem Tasnádi István Kolhaas-darabja megy a Jókai Színházban az ünnepi, 55. évadban.

Az úri közönség másik felének bonyolultabb a lelke: látszatra ugyanolyanok, mint az előbbiek, de amikor koszorúzásra, temetésre, színházba… mennek, a lelkük mélyén abban bíznak, hogy – történik valami. Ha nem is nagy valami, egy nagy történet lehetősége, de legalább egy apró pillanat leesik, ami a személyes megszólítás érzetét kelti. Nos hát ők azok, akik vagy találnak egy-egy megragadni való szálat Lukáts Andor Lócsiszárjában, vagy nem.

Olvasom a rendező monológját a Kulisszák vonatkozó számában – igazán találó kérdéseket vet fel. Hogy nehezen kezelhető szöveg, amely a maga idején másképpen hangzott. Bizony, bizony, egy év mint száz: néhány éve még köztünk is járt-kelt Kolhaas Mihályként egy pedagógus, aki a testére szabott igazságot kereste, és helyette a közösségi nyugalom megóvására hivatott rendet találta. De végül is – emlékszik még valaki a nevére? Ma már nehezen érnek el hozzánk a 16. század első felének németföldi társadalmi-teológiai harcait háttérként használó tételek jogról, törvényről, igazságról. Kegyelem pedig nincs: a komáromi előadásban a Sütő-dráma minden mondata elhangzik, pontosvesszőstül. (Azt csak a kifejezett rosszindulat téteti hozzá, azt is zárójelben, hogy szövegcentrikus daraboknál rendre megmutatkoznak a beszédtechnikai hiányosságok, esetenként riasztó mértékben...)

Önmagában ha nem is túl eredeti, de érdekes, valami felé tartó elképzelés lehetne az is, hogy a szereplők a teátrális gesztusok helyett saját személyes tapasztalataikból, az életből táplálkozva teremtsék meg a figurát. Fabó Tibornak (Kolhaas Mihály) és Holocsy Katalinnak (Lisbeth) kettőseikben sikerül előhívniuk a személyesség élményét; Pogány Judit (Mária) egy apró mozzanatból, a vásárfia átvételéből képes apró örömjátékot teremteni; Mokos Attila már játékon kívül, egy fotelben ülve magára irányítja a figyelmet, és megteremti Müller Ferenc figurájának teljes emelkedő ívét. Az alakok nem is egyszerű körülmények között születnek meg, hiszen a színpad mindvégig teljesen nyitott, átlátható térként működik. A cselekmény a színpad közepén álló pódiumon sűrűsödik össze, eközben azonban a szereplők mindannyian folyamatosan jelen vannak a háttérben, s néhány lépés alatt bújnak Lisbeth vagy Mária, Nagelschmidt vagy Herse bőrébe. A központi játéktéren kívül zajló hétköznapi cselekvéseik Kolhaas Mihály kálváriáját közönyös keretbe foglalják, ezzel együtt viszont nehezen értelmezhető a háttéralakok szituációja. Civil nézők, akiket rendre kell utasítani, ha túl hangosan vigadoznak, miközben „oda?benn” tragédia történik? Színészek, akik a jelenésre készülnek, akár görkorcsolyán érkezve a nagy pillanat előtt? A darab szereplői, akik valamiféle szimultán játékteret létesítenek a lócsiszár személyes története körül, hogy a megfelelő időben belépjenek a sorsába, és mondjuk szürreálisan elrajzolt Tronkai Vencelként és kompániájaként becstelenítsenek meg egy harisnyakötős apácát? Csak mozzanatokból próbálhatunk meg tájékozódni, amelyek nem szőnek következetesen hálót az Egy lócsiszár virágvasárnapja köré. Azért Kolhaas Mihály falovacskával, vasvillával és dárdával szegélyezett életpályája csak eljut a végső állomásig, a hazafelé vezető legrövidebb útig, az akasztófa alá. Ergo: minden rendben.

(Sütő András: Egy lócsiszár virágvasárnapja. Rendező: Lukáts Andor m.v. Díszlet: Nagy Viktória m.v. Jelmez: Gadus Erika m.v. Főbb szerepekben: Fabó Tibor, Holocsy Katalin, Ollé Erik m.v., Pogány Judit m.v., Hajdú László Szabolcs, Mokos Attila, Boráros Imre, Olasz István és mások. A Komáromi Jókai Színház előadása)