Egy költői napló töredékei

Itt a vers pórias öltőzetű cingár teste kihívóan dísztelen. Anélkül, hogy belekezdenék egy reménytelennek mondható műfajelméleti eszmefuttatásba „Mi a vers?” témakörben, csupán jelzem, hogy „A megfelelő nap” sokban módosíthatja a lírával kapcsolatos elképzeléseinket, vagy legalábbis műfaji előfeltevéseink, sőt az irodalom határairól kialakított képzeteink újragondolására kényszeríthet. Nemcsak a versek puritán poétikai arculata, hanem helyenkét egy-egy önreflexív, metapoétikai költemény is ilyen irányba hat.

Költői naplót – egy költő naplóját olvassuk, egy öregedő, inkább hátra, mintsem előre tekintő költő mindennapjainak melankolikus krónikáját. Tárgyilagos rögzítés, szorgos számbavétele a nap eseményeinek, tömör, pár soros vagy pár szavas – vizualitásukkal versekre emlékeztető, ugynakkor epikai tartalmat hordozó – lejegyzések formájában. Csak azt, ami a legszükségesebb. Még azon az áron is, hogy a banalitás, illetve a magyar lírai kánonokról mit sem tudó költői naivitás benyomását kelti majd. Oravecz mintha Radnóti Miklós felhívását fogadta volna meg („Nézd a világ apró rebbenéseit...”), miközben ez a szemlélődés, meditáció olykor az olvasás sajátos formájaként jelenik meg: „Itt-ott még átsejlik a művelés nyoma. / Olyan rajta járni, / mintha halottak leveleit olvasgatnám.” (Parlag) A nap- és az évszakok váltakozását, a növényekkel, állatokkal (Tandorival ellentétben egy névtelenekből álló madármitológia jelenléte, tudatos építése), a tájjal és az ősökkel való találkozás bensőséges pillanatait örökítik meg ezek a minimalista költemények. Mindig magára az eseményre vagy dologra fókuszálnak, ami a poétikai-retorikai és metrikai eszköztár, a hagyományos értelemben vett líraiság nyelvi mutatóinak maximális viszszaszorítását, aszketikus kiküszöbölését vonja maga után. A verszárlatokban esetlegesen felbukkanó hasonlatok és metaforák sem kihívóak, inkább csak diszkréten megbillentik a kifejezés gnómikussága jellemezte szövegek „civil” jelentését. A naplóbejegyzések többségét épp ez a leheletnyi figuratív balansz csúsztatja el a líraiság tartományai felé: „Egy élénkpiros színű levél a juharfán maradt, / és most kitartóan rázza a szél. / Távolról olyan, mint reszkető, apró lángnyelv.” (November) Előfordul aztán, hogy a lírai szubjektum egy-egy ilyen trópusba vackolja be magát: „Olyan vagyok, mint szélcsendben az ágról leválni készülő levél, / melynek szárában egyszer csak megpattan valami, / és magától elindul lefelé.” (Ryokan öregkorában) A lírai én beszédhelyzetét, a versekben színre vitt élethelyzetek jellegét alapvetően az idill, a természettel, önmagával és élettársával harmóniában élő ember familiáris békéje, illetve az ez utáni vágy jellemzi, mindez azonban az öregedés és a halálra való – lassan-lassan már – rögeszmés várakozás árnyékában. Ennek megfelelően a szövegek modalitását döntő módon az elégikus tűnődés határozza meg: a múlt visszasóvárgása és a jelen villanásai, rebbenései – a természet észrevétlen „hunyorintásai” nyújtotta öröm kifejezését ellenpontozó jövő értéktelensége, kilátástalansága. A dérütötte egyszerűség versei ezek: „Jövő nincs, / a jelen megszűnt, / a múltat mint reves fát felaprítottam, / és azzal tüzelek, / melengetem kezem a lángoknál, / és életem magányos barlangjából ki-kitekintek a világra.” (Öregség) Lényegesen kevesebb azoknak a hosszabb verseknek a száma, amelyek a kötet poétikai karakterétől eltérően hangsúlyozott nyelvi megformáltságukkal és költői megszerkesztettségükkel (az irodalmi ismétlés alakzatainak változatossága) tűnnek ki. Ezekben általában az öröm, az önfeledt, egyszerű boldogság litániaszerű kifejezése jelenik meg (Örömóda, Jelentés a boldogság állásáról, Öregedő férfi ifjú hitveséhez).

Egy emberi életszakasz, a kezdődő öregkor létélményének letisztult lírai reflexiója, a belső párbeszéd révén medializált naplószerű és epigrammatikus költői formában – mindezek együttesen adják Oravecz Imre költői megszólalásmódjának egzisztenciális (nem feltétlenül autobiografikus) erejét és olvasói vonzerejét. Azt, hogy költőnk egy „divatosnak” és az elméleti, kritikai reflexió számára „hálásnak”, „potensnek” semmiképp nem mondható poétika konok művelése ellenére sem veszítette el öniróniára való hajlamát, jól bizonyíja az Irodalom című versének második szakasza: „Verseimmel mindig szembe úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, kritikusaim nem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el – / Ungvárnémeti Tóth László, Tompa Mihály, Juhász Gyula, vegyetek fel klubotokba!”

(Oravecz Imre: A megfelelő nap. Pécs, Jelenkor 2002)