Egy káromkodós karácsonyi dal

Van egy dal, amelyet a miénknél fejlettebb országokban rongyosra játszanak a rádiók karácsony környékén. Pedig csalódás és reményvesztettség árad belőle. Egy New Yorkba emigrált ír párocska marja egymást benne, a lány azért imádkozik, bárcsak ez lenne az utolsó karácsonyuk együtt. És káromkodik, mint egy kocsis. 

Az alaphelyzet nem ismeretlen: mifelénk is gyakran szenteste borul ki a családi bili, ekkor vágják egymáshoz a partnerek mindazt, amit hónapokon át gyűjtögettek puttonyukban. A brit The Pogues zenekar és Kirsty MacColl közös dala, az ironikus című Fairly Tale of New York (Tündérmese New Yorkról) 1987 forró júniusában készült, és novemberben robbant. Azóta is megunhatatlan, Nyugat-Európában sorra nyeri a „minden idők legjobb karácsonyi dala” szavazásokat. Nálunk viszont – nyilván szövegcentrikussága miatt – csak elvétve játsszák a rádiók. 

A szerző, az ír népzene és a punk ötvözetét kitaláló The Pogues frontembere beledolgozta a dalba saját alkoholizmusát és drogfüggőségét is – feldobva a labdát partnernőjének, aki emiatt is ostorozza őt a dalban. Nem fordítjuk le a szöveget, de szó van benne kettétört álmokról, az ígéret földjeként elképzelt New York rögvalóságáról, és arról, hogy ez a kapcsolat koránt sem méznyalás. Szóval nincs benne se jászol, se rénszarvasok,csakahelyirendőrdalárdárólesik említés, a csendes éj pedig egy kijózanítóban kezdődik. 
A BBC először 2007-ben cenzúrázta a dalt, diszkréten „kitakarva” a káromkodásokat, hogy aztán a közfelháborodást követően visszaadja az eredeti verziót a hallgatóknak. Az indulatok azóta sem csitulnak – időről időre téma ez a szókimondó szöveg. Idén egy népszerű brit rádiócsatorna egyik DJ-je kavarta fel ismét az indulatokat, homoszexuális kollégáira, illetve meleg hallgatóira hivatkozva, akik szerinte sértve érzik magukat, amikor azt hallják Kirsty MacColl szájából, hogy: „You scumbag, you maggot, you cheap lousy faggot”. (A fordítást önökre bízzuk, jobb a békesség...) 

Mindenki nagy meglepetésére a sajtót hosszú évek óta hanyagoló Shane MacGowan pár napja írásban reagált a dal betiltását szorgalmazó eszmefuttatásokra. Szerinte minden normális ember számára világos, hogy „a dalban nem az énekesnő, hanem az általa megjelenített karakter fakad ki rossz életű partnerére, és mivel nem egy hótündérről, hanem egy hús-vér nőről van szó, aki nyilván nem Oxfordban diplomázott, ráadásul felfokozott érzelmi állapotban mondja, amit mond ebben a whiskygőzös dialógusban, a szóhasználata ennek megfelelő”. De persze szerzőként elnézést kér mindazoktól, akik kellemetlenül érzik magukat a dalban elhangzó jelzők miatt. 
A Fairly Tale of New York egyébként fogadásból született – Elvis Costello, a Pogues egyik híres rajongója és korábbi producere azt találta mondani, hogy ez a csapat sosem tudna karácsonyi dalt írni. Nos, a zeneszerző Jem Finer és a szövegíró Shane MacGowan nemcsak a fogadást nyerte meg, hanem hátralévő életükben már dolgozniuk sem kellene: a The Mail című lap számításai szerint a dal jogdíjaiból évente körülbelül 400 ezer fontot kaszálnak. 

A duettet éneklő két előadó közül egyébként MacGowan volt a vadabb, szertelenebb, problematikusabb személyiség, aki a The Pogues legnagyobb sikereinek idején – a menedzsment hathatós támogatásával – már-már tudatosan törekedett arra, hogy iszákosságával és kábítószerezésével minél többet foglalkozzon a sajtó. Senki sem gondolta volna, hogy kettejük közül neki jut hosszabb élet ezen a földön. (Ma is aktív, bár már messze nem akkora sztár, mint a nyolcvanas-kilencvenes években). 

2000. december 18-án Kirsty MacColl búvárkodni vitte gyerekeit Mexikóban. A merülés után halálra gázolta őt egy szabálytalanul közlekedő motorcsónak, miközben épp a nagyobbik, 15 éves fiút próbálta menteni. A srác egy-két karcolással megúszta, de végig kellett néznie, ahogy 41 éves édesanyja szörnyet hal. A tragédia az egész világot megrázta, tele voltak vele a lapok és a híradások (bár mi, magyarok inkább Zámbó Jimmy halálával voltunk elfoglalva). Nem csoda, hiszen épp pályája csúcsán járt, pár hónappal korábban jelent meg ötödik albuma, a Tropical Brainstorm, amit kubai és brazíliai élményei ihlettek, és amit a kritikusok is imádtak. 
„Olyan volt, mint egy angyali hang Margaret Thatcher elfuserált Angliájában” – mondta róla egyik zenészkollégája, a Talking Heads éléről ismert David Byrne. De jóban volt Bonóval, Morrissey is elismerően beszélt róla, Johnny Marr és David Gilmour pedig még az albumain is szerepelt. Az elismerő szavak ellenére Kirsty MacColl sosem válhatott igazi popdívává, pedig Shane MacGowan szerint is minden adottsága megvolt hozzá.