Egy humán polihisztor

Egyrészt mert a 19. század irodalmi, szellemi életének egyik meghatározó alakja volt – költő, kritikus, esztéta, filozófus, népdalok, népköltések gyűjtője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja –, másrészt mert a Felvidék szülötte: Kiskaposon látta meg a napvilágot 1814. április elsején. Szülőhelyén és Nagykaposon ma múzeum őrzi emlékét, mindkettőt unokája, T. Erdélyi Ilona rendezte be, és újabban évente megrendezik az Erdélyi János Napokat is.

Erdélyi János rendkívül tevékeny és sokoldalú személyiség volt, túlzás nélkül nevezhetjük humán polihisztornak. Amit elért, csak saját magának, tehetségének, szorgalmának, tenni akarásának, nyitottságának köszönhette, hiszen jobbágysorban élő parasztcsaládban született. Származását mindig büszkén vállalta – őt a tolla tette „nemessé”, mondta nagyapjáról T. Erdélyi Ilona.

Húszéves korától rendszeresen jelennek meg versei, kritikái, huszonöt évesen már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd ügyvédi oklevelet is szerez. Igazi úttörő személyiség volt, fogékony az új dolgok iránt. És bizonyára nem csupán „népfi” voltának, hanem éppen az új eszmei áramlatok iránti nyitottságának is köszönhető, hogy korán felfigyelt a kor – és Herder – szavára, amely a népi kultúra esztétikai értékeket rejtő kincsesbányájának felfedezésére buzdított. Erdélyi Jánosban a magyar néprajz egyik atyját is tisztelhetjük, hiszen ő volt a kezdeményezője a magyar népdalok és mondák gyűjtésének. 1842-ben a Kisfaludy Társaságban a népköltészetről tartotta nagy sikerű székfoglalóját, amelyben egyebek mellett így fogalmazott: „Akárki szerzette, igen szépek vannak a népköltemények közt, mert különben micsoda érdek kötötte volna úgy a nép nyelvére, hogy századokig énekelje azokat? Ha szeretettel vagyunk a poros levelekhez, sőt egy lópatkóhoz is, amely a régi apák idejéből való, nem arany volna-e minden szó azon dalból, mely őseink szívének is örömet szerzett? De az idő anyagi szellemet öltött, s eltiprással fenyegeti a hagyományokat, azért annál éberebbnek kell lenni azoknak, kiket Isten, adván beléjök lelkéből való lelket, a népek szívének értetőiként küldött a világra, hogy megőrizzék, mit a nép eddig megőrze, a tiszta és igaz nyelvet s annak emlékeit.” A Népdalokat és mondákat három kötetben adta közre 1846 és 48 között, ezt követte a Közmondások könyve 1851-ben. Ugyanebben az esztendőben tette közzé felhívását a magyar népszokások gyűjtésére is, ám a szabadságharc leverése utáni időszakban Erdélyi ötlete nem nyerte meg túlságosan a hatalom tetszését, be is tiltották a gyűjtést.

Az ő nevéhez fűződik az esztétikai szemléletű kritika bevezetése is, tanulmányait a Magyar Szépirodalmi Szemle szerkesztőjeként tette közzé. Szerkesztőként egyébként több lapot is jegyzett: a már említett Szemlén kívül a Regélő Pesti Divatlapot és a Respublikát is.

Kritikusként fontos művei közé tartozik Vörösmartyról írt 1845-ös tanulmánya, az Egy századnegyed a magyar szépirodalomból, amely 1855-ben jelent meg, Madách-kritikája (1862), A legújabb magyar líra 1859-ből, amelynek témáját a Petőfi-epigonok című tanulmányban vitte tovább.

Ugyancsak úttörő jellegű A bölcsészet Magyarországon című munkája, amelyben az általa felkutatott művekkel és filozófusokkal ismertette meg az olvasókat. Arany János „benne látta azt, aki fel akarta építeni a magyar filozófia panteonját”, mondta T. Erdélyi Ilona. De emellett járatos volt a képzőművészetben, a zenében (jó néhány írást szentelt a magyar muzsikának), sőt a magyar forradalom és szabadságharc alatt még színházigazgató is volt, ő vezette a Nemzeti Színházat.

1851-ben visszatért egykori tanulmányai helyszínére, Sárospatakra, ahol professzori katedrát kapott. A tettvágy ott is munkált benne, egyfajta szellemi-kulturális központtá igyekezett alakítani a főiskolát és a várost. Ez az elképzelése csendül ki a Sárospataki Füzetek címmel indított tudományos folyóiratának előszavából is (a kéthetente megjelenő folyóiratban a kor jeles tudósai publikáltak): „Mi elismervén a középpont nagy fontosságát, a helyre mégsem adunk anynyit, hogy az irodalmi középpontot másutt ismernénk fel, mint az értelmi súlyban: aztán a szellem ott fú, ahol akar. Egyébiránt Sárospatakot hagyományai, körülményei megérlelték annyira, hogy valamely irodalmi hivatást teljesítsen. Minő kilátásaink lehetnének néhány év múlva a vidéki sajtó gyorsabb mozgásával a hazai tudományosságra! Több mint valószínű, hogy ezáltal eddig nyugvó erők és elhanyagolt tér is nyeretnék meg a hazai műveltségnek; továbbá sokakban és sok dolog iránt, mi el volt mellőzve, vagy sohasem került szóra, támasztatnék figyelem és érdek.” A vidéki város szellemi központtá alakítása kapcsán egy manapság sokat emlegetett fogalom: a regionalizmus juthat eszünkbe. S ha hozzátesszük, hogy T. Erdélyi Ilona européerként jellemzi nagyapját, olyan emberként, aki mindig távlatokban gondolkodott, nyilvánvalóvá lesz, hogy Erdélyi János munkássága, annak üzenete ugyancsak aktuális napjainkban. Ezért lenne jó, ha az eddiginél részünkről is több „figyelem és érdek támasztatnék” neves földink iránt.