Egy háborús bűnös története 18/3.

– Most jövök a kiadóból – mondta bizalmas hangon. – Végre meglesz az a kötet, amire olyan régóta vágyok. Hallottál már Fischermanról?
– A bécsi drámaíró? – dünnyögtem. – Láttam az egyik darabját a Volkstheaterben, még régebben. Kicsit Beckett-utánérzésnek tűnt.
– Minden szerzőnek vannak kilengései, de Fischerman viszonylag egyenletes színvonalon teljesít és a legbravúrosabb nyelvkezelő, aki manapság ebben a mi posványos közegünkben mozog – mondta egy szuszra Sárkány. – Évek óta tervez egy drámát Szókratész peréről, s most végre leadta a kéziratot.
– Szókratész peréről? – kaptam fel a fejemet.
– A világtörténelem legelső és legdrámaibb nagy filozófuspere – lépett be Sárkány az irodába hevesen, színpadiasan gesztikulálva. – A híresen demokratikus Athén elárulta legdicsőbb fiát, azt a filozófust, aki korlátozottságukkal szembesítette az önhitt polgárokat, a felfuvalkodott bölcseket. Eddig legalábbis ez a közhely élt a köztudatban, meg a filozófiatörténetben. Fischerman most merőben új megvilágításba helyezte a történetet: félelmetes bátorsággal mutatja be, miféle hatalmak játszottak közre Szókratész végzetében. Soha senki ilyen sebészi precizitással és cáfolhatatlan hitelességgel nem ábrázolta a hatalom kíméletlen mechanizmusát. Azt az erőt, aminek minden alárendeltetik.
Sárkány álságos emelkedettsége nyugtalansággal és undorral töltött el. Egy nap tőlem is elvárják majd, hogy ezen a hangon beszéljek.
Nagyobb szükségem volt információkra, mint bármikor korábban, s a Cogitóból, az Új Társadalomból meg a többi lapból, amelyek már csak a közhelyeket halmozták napról napra, nem remélhettem semmit. Felfrissítettem inkább egy régi ismeretségemet, egy Tomi Müller nevű sráccal, akivel még Alsóvárosban ismerkedtem meg, de B.-ben tartotta a főhadiszállását. Tomi alig-alig komolyan vehető figura volt, termete akár egy tizenhárom éves kissrácé, az arca dettó, csak a nagyobb ünnepek előtt borotválkozott. Akik közelebbről ismerték, tudhattak egy homályos titkáról: a szülei eléggé kiszúrtak vele annak idején: az Attila keresztnevet adták neki, Tomi azonban eszmélésétől kezdve Tominak hívatta magát, s akárhányszor rákérdeztek a személyi igazolványában szereplő és a bemutatkozásakor elhangzott név közötti ellentmondásra, azt válaszolta, Attila név márpedig nincs. Talán nem akarta egy véreskezű barbár hadvezér nevét viselni, nem hozták lázba a hunokról szóló fennkölt legendák. Egyébként egészséges jobboldaliság volt rá jellemző, a kereszténydemokratákhoz mérsékelten húzott, bár a bukott szocdemeket határozottan és élesen elítélte. A cikkeiben is mérsékelt hangot ütött meg, igyekezett mindkét oldalt bírálni, miáltal ezek a cikkek elég vacakok lettek, s értelemszerűen csak olyan, a mainstreamtől fényévnyi távolságra eső orgánumok hozták le őket, mint a Panoráma című hírportál, ahonnan komoly emberek nem tájékozódtak, esetleg csak fröcsögni ugortak be egyesek a fórumára. Tomi amellett, hogy újságírásból tartotta fenn magát, kacérkodott a művészetekkel, de pechjére egy olyan műfajt választott, ami manapság nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Videóművész volt, de a videóinstallációiból még sosem sikerült önálló kiállítást összehoznia, egyetlenegyszer csapódott hozzá egy kiégett avantgárd művészekből álló csapathoz, s akkor az övéik mellett pár Tomi Müller-művet is megcsodálhatott a nagyközönség az egyik jó nevű b.-i múzeumban. Az egyik nem túl felkapott b.-i galéria vezetője, mint ahogy arról Tomi legutóbbi találkozásunkkor beszámolt, nemrégiben hosszú tétovázás után azzal utasította vissza, túl kevés a műveiben az „energiává oldható heroizmus”. Hiába, az általános közhangulat nem kedvezett a merész, elbizonytalanító videóművészetnek, sokkal inkább a Sárkány-féle felvizezett pátosznak.
– Sárkányról nem sok jót beszélnek – mondta Tomi. – Legutóbb, néhány hete hallottam, hogy néhányan nagy, közös leleplező cikksorozatot terveznek a kerdemek háttérembereiről: hivatalos és nem hivatalos tanácsadók, szürke eminenciások, láthatatlan mecénások. Épp Sárkánnyal akarták kezdeni.
– A Cogitóban jött volna?
– Ilyet manapság inkább online felületen szokás művelni – mondta Tomi. – A Béta lett volna a kitippelt fórum, biztos ismered, egy feltörekvőben levő portál.
– Bernard alapította, ha jól emlékszem.
– Pontosan, de még a szocdemek alatt, egy merészen megkaparintott állami pénzcsomagból. Majdnem botrány lett belőle, de Wagnerék érdekes módon a mai napig nem kötöttek bele az ügybe. Pedig több milláról volt szó.
– Még nem késtek el vele, hogy belekössenek.
– Csakhogy Bernard mára rendezte a dolgot, neki már semmi bántódása nem eshet miatta. A mostani már a sokadik tulaj, a lap eddig csak tengődött, de ez a srác most fel akarja futtatni, és megvannak hozzá az eszközei.
– Felcsigáztál, meg fogom nézni. S ezek szerint Sárkány a bögyükben van.
– Tudják, mire készül: szemtelenül sokat akar lenyúlni jövőre, most már nem csak Poldaufon keresztül, hanem más tárcáktól is. Tulajdonképpen sérthetetlennek érzi magát, és ez már sokaknak kezd a tökére menni.
– S vannak vajon más tervei is azon kívül, hogy a közpénzeket a zsebébe terelje?
– Más tervek? – vonta fel a szemöldökét Tomi. – Azt hittem, azokról majd te fogsz beszámolni nekem.
– Ne viccelj, odabent lehet a legkevesebbet megtudni. Az ott egy rezervátum. Miro Stein is elég furcsán viselkedik, pedig másabbnak ismertem. Mindig profin helyezkedett, az tény, de azelőtt a szemébe nézett az embernek.
– Miro Steint régóta elveszett figurának tartják, az Új Társadalomnál is. Amióta ez a meló összejött neki, telhetetlen lett, s most azért pedálozik, hogy még feljebb juthasson.
– Csak nem Varga helyére pályázna?
– Az övére minimum. De szerintem még jobban hízelegne neki, ha Varga a beosztottja lenne.
Az ilyesféle információmorzsákkal, mint amiket október első napjaiban Tomitól sikerült begyűjtenem tejeskávét szürcsölgetve a Thomas Pommer tér egyik lepukkant kávéháza teraszán, miközben minduntalan az orromra tapadt az ökörnyál, az volt az eredendő probléma, hogy nyugodtan igaz lehetett akár a teljes ellenkezője is. Tomi nem az a fajta volt, aki több forrásból ellenőrizte volna az infókat, könnyű volt beugratni, s ezt valószínűleg sokan kihasználták. Tomi kissé olyan volt, mint azok a poszméhek, amelyek a tudtuk nélkül porozzák be a virágokat nektárjukat szürcsölgetve.
Az Agathában valamivel pontosabb és megbízhatóbb információkra tehetett szert az ember. Mivel továbbra sem volt bennem hajlandóság beköltözni a b.-i szolgálati lakásba, a magányos őszi estéktől pedig teljesen kivoltam, szinte rákényszerültem, hogy az Agatha törzsvendégévé avanzsáljak. Úgy tűnt azonban, az Agatha újabban elhagyatott, szolid, szenvedélyes politikai vitáktól mentes hely lett. Végül az egyik este váratlanul Bernard bukkant fel, a Cogito főszerkesztője, régi-régi ismerősöm, és úgy veretett oda az asztalomhoz, mintha direkt csak az én kedvemért dugta volna ki az orrát a szerkesztőségből.
– Sebastian – üdvözölt kurtán, s lezöttyent mellém. – Milyen üres és kiábrándító ez a hely, te jó ég.
– Ugyan már, Bernard – mosolyogtam. – Csak művésziesen nyomasztó. Mit iszol?
– Meghívnál egy italra? – kérdezte Bernard. Hetyke hangján nem ütköztem meg, közismerten „nehéz ember” volt, egyesek szerint csak swifti méretekhez hasonlítható embergyűlölő. – Majd én meghívlak.
– Benne vagyok – próbáltam tompítgatni a cinizmusát.
– Már te is a kerdemeknek dolgozol? – vágott a közepébe.
– Poldaufnak. – Pokolian izgatott, hogy mire akar kilyukadni, vajon ki akar-e átkozni a körükből.
– Nagyon helyesen teszed – mondta, a kávéház belsejét kémlelve. – Támogatlak a dologban. Biztos megélhetés. És mi lesz az álneveddel?
– Pretzel egyelőre a tetszhalál állapotában marad – mondtam. – Amíg nem érzem az írást nélkülözhetetlennek és pótolhatatlannak.
– Majd lefoglalnak a minisztériumban. – Hosszú szünetet tartott, s még mindig nem nézett rám. Végül felém fordította az arcát, de most is csak a teáscsészémet bámulta. – S ezekkel az emberekkel mi lesz. Baumann, Beck, Stieger. Soroljam?
– Nem értelek. – A három fazon, Baumann, Beck és Stieger, a Cogito középszerű firkászai, az egyik külügyes, a másik kettő belügyes, ott ültek az Agatha másik végében, és konyakoztak.
– Sok szerencsét, Sebastian drága – mondta Bernard, s azzal otthagyott, odabiccentett Baumann-nak, Becknek és Stiegernek, és kiment, még csak egy konyakot se dobott be.
Nem számítottam már semmiféle meglepetésre aznap. Szereztem egy potyafuvart Poldauf egyik sofőrjénél, egyenesen a házam előtt tett ki. A boríték a konyhaasztalon nem keltett mindjárt gyanút bennem, csak úgy mellékesen futott át az agyamon, vajon mért készíthettem oda. Egy perccel később, mikor nem találtam a megoldást, már döbbenten álltam a konyhaasztal elé. Pár pillanatig farkasszemet néztem a jellegtelen fehér borítékkal, majd gyorsan felkaptam. Nem volt rajta címzés, egyetlen betű vagy jel sem, nem volt lezárva, a belsejében egy négyrét hajtott fehér papírlap. Egyszerű, számítógéppel írt szöveg állt rajta, félkövér Times New Roman betűk: Sok szerencsét, Sebastian. Automatikus mozdulattal belekukkantottam a borítékba. Az alján beazonosíthatatlan por ült, csak néhány szemcse, de épp elég, hogy halálra rémítsen. Szürke szemcsék voltak, nem fehér por, amit anthrax gyanánt szoktak küldözgetni, de aztán ki tudja. Hátráltam néhány lépést, és zakatoló szívvel nyúltam a telefonom után. Paradox módon elsőként arra gondoltam, felhívhatnám Bernardot: gyógyítóan hatott volna most rám a cinizmusa. De ezt nem tudhatja meg senki. Csak ekkor jutott eszembe Bernard mai búcsúmondata: Sok szerencsét, Sebastian drága. Mi akar ez lenni? Ilyen véletlenek nyilván nincsenek.
– Szólnod kell a titkosszolgálatnak – mondtam Sárkánynak a telefonba. – Gond van.
– Mi van, Sebastian, te vagy? – Hallottam, hogy Sárkány jót derül a hangom remegésén.
– Megfenyegettek. Épp most. Ide kell küldened valakit.
– Hívd fel Vargát. Ne aggódj, segít. Te meg addig menj B.-be. Hívj taxit. Varga elintézi a dolgot.
Aznap éjszakáztam először egyedül a b.-i szolgálati lakásban. Varga készséges volt, s másnap egy szót sem ejtett az incidensről.
Most már vitathatatlanul közéjük tartoztam. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL