Egy háborús bűnös története 18/17.

Minden nap feltettem neki a kérdést, mi lesz a Norberttől származó iratokkal, mikor lesz kész az elemzésük, s Samuel képes volt minden nap valami teljesen új és eredeti kitérő választ adni. Nem telt bele sok időbe, hogy alaposan feltérképezze magának az ügyemet, gyorsan megismerkedett a szereplőkkel, és a magabiztosság, amit árasztott, már-már hiú reményeket ébresztett bennem. Mindezt két nappal a tárgyalás napja előtt egy igazi hidegzuhany tette semmissé.
– Sebastian – mondta Samuel a szokásos lefegyverző komolysággal –, beismerő vallomást kell tenned.
Türelmesen és behatóan magyarázta el, miért elkerülhetetlen a dolog. Jobb, ha belátom, mondta, hogy egyetlen védőügyvéd sem fog mást javasolni. Aki mégis mást javasolna, az csak a biztos vereségbe vezetne.
– Konzultáltál Vargával? – kérdeztem bénultan.
– Amikor Varga azt mondta neked, nem vállalhatnak érted garanciát, azért mondta, mert mást nem mondhatott. De neked olvasnod kell a sorok között, és résen kell lenned.
– Ne gyere már te is ezzel a résen levéssel – törtem ki. Nem válaszolt, várta, hogy lehiggadjak. S valóban, lehiggadtam, és beadtam a derekamat, meghunyászkodtam, mint egy alázatos kiskutya.
A tárgyalás napján már reggel fél kilenckor a folyosón toporzékoltam. A tárgyalást nem övezte különösebb médiaérdeklődés, inkább csak a rövidhírek rovatában említették meg a dolgot. Ahol hosszabban írtak róla, azon értetlenkedtek, miért kezelnek háborús bűnként egy cselekményt, amelyet békeidőben követtek el. Szakavatott büntetőjogászok azonban megmagyarázták, az állambiztonsági törvény rendelkezései alapján elrendelhető, ún. lokális szükségállapot keretein belül elkövetett cselekmények háborús körülmények közötti cselekményeknek számítanak. Ezzel nem sok jogász értett egyet, de tartózkodtak az élesebb kritikától.
Amikor kilenc előtt pár perccel Samuel Modrovich beveretett a bíróság épületébe, és kedélyesen odaköszönt néhány ismerősének, elragadott az indulat, és félrevontam Samuelt a fal mellé, mint valami rossz bírósági krimiben.
– Remélem, van végre eredmény az elemzésről – lihegtem az arcába.
– Sebastian, azt tudom mondani, amit tegnap és tegnapelőtt már elmondtam – felelte Samuel türelmesen. – Alábecsültem kissé az anyag mennyiségét és az elemzés igényességét. Az lesz a legjobb, ha megvárjuk a komplett eredményeket. Másrészt, az eljárásnak ebben a fázisában nem biztos, hogy szerencsés lenne előrukkolni ezzel az anyaggal. Új bizonyítékokat akár a jogerős ítélet után is felmutathatunk.
– Szerettem volna, ha már most… – hebegtem.
– Egyelőre semmi eget rengető nem fog történni. A matrózok elmondják, amit már a nyomozóknak egyszer elmondtak. Te ma semmiképp nem kerülhetsz sorra.
– Kivéve, ha mondjuk senki nem tolja ide a képét – mondtam, és elléptem Samuel elől.
– El fognak jönni – jósolta. – Standard módon fog zajlani minden.
Samuelnek teljesen igaza volt a január 30-i tárgyalás menetét illetően. A matrózok egymás után vonultak a bíróság elé tanúskodni, s mind szinte ugyanazt mondták, szóról szóra. November 2-án parancsot kaptak, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket egy másnap indítandó hadgyakorlathoz. Ismeretlen forrásból elterjedt a hír, hogy a hadgyakorlat bejelentése csak álca, a két tengeralattjárót valójában civil p.-i hajók ellen akarják vezényelni. Tiltakozásképp a matrózok a Murphy nevű vendéglátóhelyen verődtek össze, és megtagadták a gyülekezési parancsot. Egész éjszaka a Murphyben tartózkodtak, s reggel, mikor már épp indultak volna vissza a támaszpontra, fegyveresek törtek rájuk. Felszólították őket, hogy az állambiztonsági törvény értelmében készek erőszakot alkalmazni, amennyiben nem adják meg magukat. Dulakodás kezdődött, majd lövések dördültek, és két civil megsebesült. Az egyikük haslövést kapott, a másikuk a halántékát verte be egy asztalsarokba.
Az első két-három matrózt még türelmesen végighallgattam, de ahogy egyre újabbak és újabbak jöttek, már összemosódtak számomra a szavaik. Inkább az alkatukat vizsgálgattam, az arcukat. Mind apró termetűek voltak, mintha megálltak volna a növésben, a hajuk fakó sárga, a termetük kissé görnyedt. Mindnek egy kis tincs lógott a szemébe, mintha a haditengerészet fodrásza más frizurát nem ismerne. Ezáltal az összes matróz – több tucatnyian lehettek – egymás ikertestvérének látszott. A szemükbe lógó hajfürttől elcsigázott, kókadt kifejezést kapott az arcuk: szomorúfürtnek neveztem el.
Az első tárgyaláson sorra került az az Alfred Sikorsky nevű illető is, aki a feljelentést tette ellenem. Jó barátja volt az egyik áldozatnak; ezt állította legalábbis. Összefüggéstelenül, nehezen beszélt, mintha részeg lett volna, de talán inkább leküzdhetetlen lámpaláz kínozta. A tanácselnök gyorsan igyekezett megszabadulni tőle, majd dél körül lezárta a tárgyalást, amiért végtelenül hálás voltam neki. Amit utána mondott, meg sem hallottam, lélekben már a Luxembourgban ültem egy pohár konyak mellett. Samuel, mielőtt elváltunk volna egymástól, rámkacsintott, mintha bármi okunk lenne az elégedettségre. A cipő közben véresre nyeste a sarkamat, alighogy hazaértem, kihajítottam a szemétbe.
Ami néhány nappal az első tárgyalás után következett, arra végképp nem számítottam. Az pedig még inkább meglepett, hogy a környezetemben levők úgy tettek, mintha ők számítottak volna rá. Az április derekán esedékes köztársaságielnök-választáson a kereszténydemokraták Poldaufot indították. Azt hittem, ez csak valami előrehozott áprilisi tréfa lehet. Odette azonban kijózanított: Poldauf állítólag több alkalommal utalt rá korábban, hogy belevág; én voltam figyelmetlen, ha nem hallottam meg. Varga, aki most Fröhlich miniszter kabinetfőnöke lett, és aki időnként meglátogatott a szolgálati lakásomon, ugyanezt mondta, s olyan kenetteljesen beszélt Poldaufról, hogy majd elfolyt közben.
Ennél már csak az volt a kiábrándítóbb – bár erre tényleg lehetett számítani –, hogy a megint jóhiszemű szunyálásba mélyedt szocdemek egy teljesen ismeretlen és jellegtelen jelöltet találtak maguknak, aki úgy festett az óriásplakátokon, mintha egyszerű statiszta lenne. Titkon bíztam benne, hogy lesznek annyira tökösek, és felkérik Bernardot, aki képes lett volna rá, hogy mozgósítsa a tétovázó baloldali szavazókat. Bernard így tulajdonképpen elkallódott, a kormány által erősen szorongatott sajtó egyik veterán gályásaként már nem sok babér várt rá.
Kifelé persze örülnöm kellett Poldauf indulásának. Samuel azt mondta, ez nekünk kiváló hír, és megpaskolta a vállamat. Varga is biztatott, hogy ugye felfogom ennek a dolognak a jelentőségét, mire én visszafogott lelkesedéssel bólogattam.
Szinte észrevétlenül érkeztünk el addig a bűvösnek ígérkező momentumig, amikor is vallomást kellett tennem a Különleges Törvényszék előtt.
Nem készültem beszéddel, nem készültem sehogy. Meghallgattam Samuel instrukcióit, majd gyorsan elfelejtettem őket. Az alapján, ahogy az eljárás eddig zajlott, nem szándékoztam nagy feneket keríteni a vallomásnak. Mindenki unottan, szenvedélyek nélkül mondta el a mondandóját a bíróság előtt, az ügyészség sem mutatott nagy érdeklődést az ügyem iránt, a bíróság sem, Samuel pedig azt állította, a mi taktikánk most a kivárás. Ráhagytam a dolgot, minél passzívabb, annál kevesebbet fog kérni a végén. Felajánlotta, hogy készít valamiféle háttéranyagot a vallomásomhoz, de visszautasítottam. Ha természetesen fogok beszélni, a saját egyszerű szavaimmal, nagyobb hatást tehetek a bíróságra, mondtam neki.
A vallomásom rövidebb volt, mint egy átlagos felelet egy érettségi vizsgán. Elmondtam, elemzéseket készítettem az állambiztonsági törvényről, és ezen elemzéseket olyan helyzetekre is alkalmazhatónak véltem, amilyen a november eleji incidens volt. Beismertem a felelősségemet a két civil halálában, mivel nem hívtam fel a miniszter úr figyelmét, hogy amennyiben polgári személyek veszélyeztetettsége áll fenn, az állambiztonsági törvény vonatkozó rendelkezései bizonyos korlátozásokkal érvényesek. Mivel az én feladatom volt az ehhez hasonló esetek jogi alapú biztosítása, vállalnom kell a felelősséget az ellenem felhozott vádnak megfelelően.
A bírák röviden tanácskoztak, valószínűleg jó előre eldöntötték már az egészet. Mindenféle indulatoktól mentesen zajlott az ítélethirdetés; Odette kővé meredve, halálra vált ábrázattal ült az egyik hátsó padban. Tizenkét év, nyolc hónap letöltendő, polgári lakosság elleni erőszakban való vétkesség miatt. Samuel nem is nézett rám, azonnal fellebbezett, az ügyésszel egyetemben. Mindenki olyan előreláthatóan tette a dolgát, hogy az egész egy globális déjà vut idézett.
Gyorsan feloszlott a társaság a tárgyalás után, Samuel jelezte, hogy hamarosan jelentkezik, és tartunk egy komoly megbeszélést, összegezve minden eddigi blablabla. Nem tudtam rá figyelni, az egész fakóság taszított. Odette belémkarolt, és úgy sétáltunk ki a Különleges Törvényszék otromba épületéből, mint két korzózni induló sznob. Hazakísértem, de nem maradtam nála éjszakára, hiába győzködött.
A város közben megtelt Poldauf naivan mosolygó képével: alig volt olyan felület, amelyet ne ragasztgattak volna össze a párt buzgó aktivistái. Poldaufhoz nem nagyon illett ez a nyomulás, nyilvános szereplései alkalmával mindig szembetűnően kényelmetlenül érezte magát. Egyszerűen túl bumfordi volt, nem sok igazi finomság, diplomatikusság szorult belé. A mindent elsöprő kampány azonban, amit Wagnerék alaposan kifundáltak, biztosította, hogy a szocdemek teljesen ismeretlen jelöltje a legkisebb médiafigyelmet se kapja. Meglehetősen sokat gubbasztottam a tévé és a net előtt a választási kampány csúcsra pergésének napjaiban, de az ellenzék jelöltjének egyetlen fellépése sem őrződött meg bennem. Az április 18-ára kitűzött elnökválasztás nem ígérkezett különösebben izgalmas meccsnek. (Folytatjuk)