Egy háborús bűnös története – Non testatum, 18/18.

Tomi volt az egyetlen, akivel szemben ezt meg mertem engedni magamnak. A legújabb installációiról mesélt, állítólag van rá esélye, hogy meghívják egy koppenhágai művészeti fesztiválra, s ha kijut, könnyen összeszedhet valami ösztöndíjacskát. Elmondta, nem akarta elhinni, hogy elítéltek első fokon, ez kész röhej, még hogy háborús bűnösség, mintha Koszovóban vagy hol a francban lennénk. Nem reagáltam a szavaira, kortyolgattam a sörömet, és izgultam, vajon tényleg átutalja-e nekem azt az összeget. Ha Samuel kiszimatolja, hogy nem tudok fizetni, nincs esélyem, hogy kihúzzon.

Végül Tomi időben utalt, Samuel megkapta az esedékes fizetségét, a tárgyaláson azonban nem törte magát.

A Legfelsőbb Bíróságon nem volt semmi sem magasztosabb, mint a Különleges Törvényszék előtt. Egy maratoni tárgyaláson tettek pontot az ügy végére: reggel kilenctől délután hatig húzódott a dolog, egyetlen rövid ebédszünettel. Vádlottnak lenni bármilyen bíróság előtt vacak dolog. Megint ugyanaz az érdektelenség lengett be mindent, mint eddig egyfolytában, a bírák olyan egykedvűen bámultak maguk elé, mintha ez lenne pályafutásuk legunalmasabb esete. A matrózok a maguk szomorúfürtjével itt még kisebbnek és megtörtebbnek tűntek. Samuellel megegyeztünk, hogy az én szövegem nem fog változni, a múltkorival ő nagyon elégedett volt. Az ő záróbeszéde sem sokban tért el az elsőfokú ítélet meghozatala előtt elmondottól. Tárgyilagos összefoglalással kezdett, felvázolta az esetet, a szerepemet benne, illetve a rendfenntartókét, akik a Btk. értelmében nem vonhatók felelősségre, hisz parancs alapján cselekedtek, a miniszterét, aki felelős tanácsadója javaslatára cselekedett, és a polgári személyek halálának körülményeit. Odette-re pillantgattam a záróbeszéd alatt, de ő nem nézett felém, nem bírta felemelni a tekintetét. Azt számlálta a tárgyalás előtti napokban, amikor egyedül van, állandóan sír. Nem tudtam megvigasztalni. Samuel közben áttért valami érthetetlen pszichológiai fejtegetésre: úgy tűnt, kifogyott a jogi érvekből. S míg én a bírák löttyedt képét, a mobiljukkal játszadozó újságírókat és a teremben lézengő egyéb gyűrött arcú népeket figyeltem, Samuel váratlanul befejezte. Elvégeztetett, a tisztelt bíróság visszavonult tanácskozni.

Samuel talán sikernek könyvelte el, hogy a Legfelsőbb Bíróság mérsékelte a Különleges Törvényszék által kiszabott büntetést, tizenegy év három hónapban határozva meg a letöltendő szabadságvesztés idejét. Nekem viszont azon a március 27-ei csendes délutánon nagyon gyorsan meg kellett értenem, hogy innen most már aligha van visszaút.

A bevonulásomig tartó időszak mintha valami sűrű, áthatolhatatlan ködben telt volna. Sokan telefonáltak, panaszkodtak, kiabáltak, nyaggattak, mintha őket érte volna bántódás. Odette visszafogott volt, de a visszafogottsága mélyén súlyos gyász sötétlett. Nem sikerült megértenem, miért kell olyan gyorsan bevonulnom, de ami biztos, hogy április 13. estéjét már odabent töltöttem.

A fegyház B. külterületén állt, még sosem jártam errefelé, és nem tudtam erről a létesítményről. Míg bent tartózkodtam, sosem találkoztam egyetlen más elítélttel sem, s a fegyőrök – hivatalosan büntetés-végrehajtási felügyelők – közül is csak kettőt-hármat láttam összesen. Velem szinte végig ugyanaz a fiú foglalkozott, az egész nevét sosem sikerült megtudnom. A családneve Moses volt, s később, mikor már kissé összebarátkoztunk, és esténként leültünk egy-egy pohár konyakra, el szoktam néha lőni a lapos poént, hogy Mózes, szabadíts meg engem a Fáraó fogságából, amire minden egyes alkalommal jóízűen felnevetett. Moses vezetett be április 13-án a cellámba, amit nem neveztem volna cellának, ha ő nem világosít fel, hogy az. Egy nagyjából ötven négyzetméteres szoba volt, külön mellékhelyiséggel és kis erkéllyel. Persze, mindenhol rácsok, de bekukucskált a napfény, és még az intimitásról sem kellett végleg lemondanom. A szoba berendezése sem volt különösebben visszataszító, még csak igénytelen sem, valamivel ízlésesebb és gazdagabb volt, mint a szolgálati lakásomé. Nem olcsó svéd bútorokat válogattak össze, masszív ágyat és asztalt kaptam, a fal mellett pedig sűrű, fehér könyvespolc állt. Bármennyit tévézhettem a szinte vadonatúj Samsung tévémen, s Moses eleinte napi egy óra, később már korlátlan internetezési lehetőséget biztosított a fegyház kicsi, de jól felszerelt könyvtárában. Már első este feltette a kérdést, milyen könyveket kívánok rendelni; úgy bánt velem, mintha a lakájom lenne, és nem a börtönőröm. Egyenruhát sem kellett viselnem, elhozhattam az otthoni cuccaimat. Egynapos gondolkodási idő után átnyújtottam neki egy jegyzéket a könyvrendelésemről. Machiavelli, Hobbes, Nietzsche és Hegel vitték a prímet a listámon, Tocqueville szóba sem jöhetett. Moses nagy lelkesen vette át a rendelést, s másnap már szállította is a könyveket, bár A hatalom akarását nem tudta beszerezni, az egyik kollégája vitte el állítólag, de azt ígérte, még próbálkozik. Kis szájbiggyesztéssel vettem tudomásul a dolgot.

Alig két nappal a bevonulásom után kaptam az első látogatókat.

Amikor bevonultam, Moses felvilágosított, hogy az első hónapban nem fogadhatok senkit. Nem lombozott le túlságosan a dolog, örültem némileg a háborítatlanságnak, kivált, miután megismerkedtem a cellámmal. Április 15-én reggel Moses azzal a váratlan hírrel fogadott, hogy három finom úr keres. Szóltam neki, vezesse őket hozzám.

Elsőként a nagy, vagány léptekkel törtető Sárkány bukkant fel, kéjsóvár arcán nyílt, baráti mosoly. A mögötte érkező jövevény – alacsony, jelentéktelen külsejű alak, ráncos homlokkal, rézszín bőrrel – első pillantásra teljesen ismeretlennek tűnt. Csak mikor Moses beengedte őket a cellámba, s egészen közel értek, döbbentem rá, hogy maga August Wagner a látogatóm. Nagy hevesen megrángatták a kezemet, a hogylétem és az egészségem meg a helyi koszt felől érdeklődtek.

– Hát, Moses az egyik kedvenc éttermemből rendeli nekem az ételt – válaszoltam, még mindig alig térve magamhoz.

– Moses? – kérdezte Sárkány. – Ki a fasz az a Moses?

A börtönőr felé böktem, aki épp ekkor hátrált ki a szobából, úgy téve, mint ha nem is hallotta volna a „finom úr” megjegyzését.

Közben feltűnt a harmadik vendégem is, de ő inkább a háttérben maradt: Vladimir Daniel volt, a szokásos sunyi mosolyával.

– Üdvözlöm, Sebastian – lehelte felém hidegen.

Moses kávét hozott a vendégeknek, nyájasan szolgálta ki őket.

– Na és a kis Odette meglátogatott már? – kérdezte Sárkány, eszelősen kacsingatva.

– Az első hónapban sajnos nincsenek hivatalos látogatások – mondtam.

– Hát, ami szabály, az szabály – bólogatott idétlenül Sárkány. Szemével már a könyvespolcomat fürkészte, láthatóan elégedett volt a készletemmel. – Látom, hozattál magadnak Fischerman könyvéből is.

– Most végre lesz időm elolvasni – dőltem hátra a székemben.

– Azért nagyon ne kényelmesedjen el idebent, Sebastian – szólt Wagner. – Maga még fiatal ember, tudja, hogy komoly jövő állhat maga előtt.

Erre nem tudtam válaszolni. Wagner olyan magabiztosan beszélt, mint legjobb tévés szereplései alkalmával. Más szájából hülyén hangzott volna, amit mondott, az övéből meggyőző volt.

– Tudom, hogy fontos szolgálatot tett a hazának – folytatta Wagner –, és remélem, tisztában van vele, hogy mindezt nem hiába tette. Szerencsére kijelenthetjük, hogy a dolgok kedvezően alakulnak számunkra, tehát az ön számára is. Nehéz pillanatokban számíthattunk magára, de előbb-utóbb egy könnyebb, jobb kor köszönt be.

– Ezt… örömmel hallom – dünnyögtem.

– A hétvégén megválasztják az új köztársasági elnököt – vette át a szót Sárkány. – Látszólag kevéssé fontos funkció, de az a döntő, ki tölti be, s meg tudja-e tölteni valódi tartalommal.

Bólintottam, igyekezvén jelentőségteljesen reagálni a nagy szavakra.

– Nagy esemény, az biztos – mondtam halkan, kissé pirulva.

– De még mennyire nagy – kacagott fel Sárkány, és vele kacagott Wagner és Daniel is. Csatlakoztam hozzájuk, szinte rengett a fegyház a röhögéstől. Aztán Sárkány anekdotázni kezdett a Grál Kiadó szerzőiről, s persze a szocdemeket szapulta. Wagner az élesebb szidalmaknál kissé feddőleg pillantott rá, mint egy szigorú édesapa, aki nem tűrheti meg a szabadszájúságot. Daniel végig hallgatott, egy-egy szót szólt csak elvétve, és Moses kávéját dicsérte.

Mikor távoztak, Sárkány még egy pillanatra visszalépett.

– Apropó – mondta keresetlen snájdigsággal –, az ügyvéded, ez a Modrovich kérte, hogy adjak át egy üzenetet. Csak öt szó, nem írta fel, bízott benne, hogy megjegyzem. Nem gondolt bele, hogy én már egy szenilis vénember vagyok. Hogy is volt? Nyugalom, olcsó hamisítvány volt. Látod, nem is öt, csak négy szó, összekevertem.

Moses kikísérte őket, hallottam, ahogy a kapuban még nagyokat kacarásznak.

Hamar értesültem róla, hogy Poldauf elsöprő győzelmet aratott a köztársaságielnök-választáson. Moses is rá voksolt. Tudja, hogy nem egy észlény, mesélte, de abban a pozícióban nem sokat árthat. Majd megmondják neki a tanácsadói, hova kit nevezzen ki, egyéb jogköre meg úgysincs neki nagyon, bizonygatta Moses.

Mindez április 18-án történt, s Poldauf első intézkedése az volt, hogy kegyelmet hirdetett néhány elítéltnek. Április 30-án már kézhez kaptam az elnöki határozatot.

– Remélem, jól érezte magát idebent, Weber úr – mondta Moses csalódottan, mikor átadta a motyómat. Bizonyára sajnálta, hogy már soha nem állok ki vele egy sakkpartira, ami ellen eddig vehemensen tiltakoztam, állítván, hogy az egy kilencvenes évekbeli rossz börtönkrimire emlékeztetne.

– Azt hiszem – mondtam Mosesnek –, nagymenő lettem.

Cinkosnak lenni minden körülmények között gyönyörűség.

(Vége)

SAMUEL BABBEL