Egy háborús bűnös története 18/16.

– Örülök, hogy látlak, Sebastian – üdvözölt, mikor a beszélgetésünk után néhány nappal megjelent nálam. Drága, kifogástalan öltönyt és cipőt viselt, a csuklóján rögtön kiszúrtam az arany karórát; ugyancsak jól mehetett neki a biznisz. – Te aztán nem sokat változtál!
– Hagyjuk ezt, Samuel – válaszoltam kissé nyűgösen, és beljebb invitáltam. Chivas Regalt készítettem be a hűtőbe, sejtettem, hogy itt nem úszom meg olcsó fehérborral, ha azt akarom, hogy ez a fickó komolyan vegyen. – Elég sokat változtam az utóbbi hetekben-hónapokban, azt hiszem, meglátszik rajtam.
– Mi tagadás, viharos idők voltak – bólogatott mélyen Samuel –, repül a főnököd is, Poldauf, és hát ez a nő… Szerintem ez egy páratlanul izgalmas fordulat, nem hittem volna, hogy épp ez a párt fogja adni M. első női miniszterelnökét.
– Mért nem? – hőköltem vissza. – Hisz ez egy modern felfogású párt. Én igazán csak a legjobbakat feltételezem róluk.
– Még szép, mikor nekik dolgozol – röhögött fel Samuel hangosan.
Töltöttem a whiskyből, s ő közben megdicsérte a lakásom belsejét. Lassan kezdtem elhinni, hogy tényleg ízléses és izgalmas így, szinte berendezetlenül. Előkapta a laptopját, és beüzemelte, jeleztem, hogy van wifi a házban, de nem bízott benne, maradt a saját mobil interneténél. Elintézett még néhány mailt, koccintottunk, majd terpeszkedve hátradőlt a foteljában.
– De rég volt, Sebastian – sóhajtott fel mesterkélten. – Emlékszem, azt az extravagáns kiscsajt nyüstölted akkoriban, de a nevét már elfelejtettem.
– Tonka – válaszoltam szemrebbenés nélkül. – Igen. Már nem aktuális a dolog, régen nem az.
– Nekem épp úton van az első gyerekem – mondta szinte kiabálva. – Ha fiú lesz, az apja után kapja a nevét. De az anyja nem akarja a saját nevét adni neki, ha lány lesz, szóval akkor kicsit el kell töprengenünk rajta.
– Mért, hogy hívják az anyját?
– Sonjának, és szerintem csodaszép név. De ő valahogy nem tudott megbékélni vele.
– Pedig tényleg szép név. Ismerhetem őt az egyetemről?
– Nem, nem, ugyan – csóválta a fejét kuncogva –, több, mint tíz évvel fiatalabb tőlünk. Tudod, az asszisztensem volt az irodában. De hát amikor az embernek csak a munka létezik, érted… Az első házasságom ráment, de szerencsére még időben, mielőtt egy gyerek keresztbe tett volna. Jól kijött a dolog, volt egy kis boldogság, utána meg mindjárt vége lett, nem kínoztuk egymást feleslegesen.
Csak bámultam rá, majd, mikor kezdett kissé kínossá válni a hallgatásom, töltöttem magunknak még egy italt. Samuel fészkelődött ültében, s én arra gondoltam, nagy tévedés volt őt idehívni. Még ha megértene, sem tudnám őt megfizetni úgy, hogy ne rokkanjak bele.
– Figyeltem az ügyedet, Sebastian – mondta halkabban, és a mosoly eltűnt az arcáról. – Megértem, hogy zaklatott vagy. Ki a védőd?
– Karl Zwecknek hívják, ismered?
– Ismerek egy Zwecket, de az Thomas, és nem visz büntetőjogi ügyeket. Karl Zweck nem rémlik. Január 30-án van a tárgyalás, ha jól emlékszem abból, amit mondtál a telefonban.
Nehézkesen bólintottam.
– Samuel, szeretném, ha átvennéd az ügyet – mondtam, rimánkodva nézve a szemébe. – Nem bízom ebben a Zweckben. Varga, Poldauf kabinetfőnöke ajánlotta, és ő azt mondta, a tűzbe tenné érte a kezét. De Varga szava nekem nem elég. Szerintem van esélyem a felmentésre, Zweck pedig még csak nem is próbálkozna. És van még valami.
Felálltam, és átvonultam a hálóba, ahol az ügyhöz kapcsolódó minden iratomat tartottam. Most csak a Norberttől kapott levél anyagát vettem magamhoz.
– Mit tudsz az m.-i tengeralattjáró-flottáról? – kérdeztem Samueltől, visszaérve a nappaliba.
– Mielőtt idejöttem volna, utánanéztem a dolgoknak – mondta Samuel. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, aki a családi életéről áradozott hőzöngve pár pillanattal ezelőtt. Fapofát öltött, és véresen komolyan kutatott a laptopjában. – Nagyon kevés nyilvános adat áll rendelkezésre, de az biztos, hogy két Type-209 osztályú hajóból áll, a Michael Kapp és a Raimond Schlick, amelyeket Németországtól kaptunk az NDK-val szembeni adósságok fejében.
– Samuel – mondtam, kissé zihálva az izgalomtól –, mit szólnál, ha azt mondanám neked, nagy a gyanúm, hogy ez az egész egy nagyszabású kamu, és ezek az állítólagos tengeralattjárók egyáltalán nem léteznek.
Samuel felnézett a laptopból, s értetlen pillantást vetett rám. Meglátta a kezemben a papírokat. Az arcomra eszelős vigyor ült ki, hiába igyekeztem komoly képet vágni. Arra számítottam, most rögtön felpattan, és soha többé nem látom.
– Azt állítod – kezdte lassan, tagoltan –, hogy a kormány a bolondját járatta az egész világgal?
Nem tudtam megállni, hogy elnevessem magam.
– Azt állítod, az egész ellened folyó eljárás koholt vádakon alapszik? Sőt, azt állítod, hogy az egész háromnapos nem volt több hazugságnál?
Samuel higgadt maradt, úgy tette fel ezeket a kérdéseket, mintha már a bíróság előtt állnánk, én viszont éles hangon, megállíthatatlanul kacagtam, olyan jólesett ezeket a szavakat hallanom.
– Samuel – szörcsögtem, mikor sikerült kissé lenyugodnom –, ezek nem az én állításaim, én eddig nem állítottam semmit. De van itt valami, amit látnod kell.
Hosszú perceken át lapozgatott a papírok között, silabizálgatta az írásokat, a képeket. Én a whiskymet kortyolgattam, és némán vicsorogva kémleltem az arcát. Tökéletesen ismertem már a képek minden egyes részletét, pontosan tudtam, most épp melyik betűket próbálja felismerni, melyik szövegeket fejtegeti.
– Könnyen megállapítható, hogy eredetiek-e ezek a dokumentumok – mondta szakszerű hűvösséggel, a paksamétát a dohányzóasztalra helyezve. – Pár napon belül kielemeztethetjük őket. De mindenekelőtt tudnom kell, kitől származnak.
– Azt hiszem, mindenekelőtt látnom kellene a szerződésünket – mondtam. – A dokumentumokat csak azután adom ki, hogy megállapodtunk.
– Ez teljesen természetes, Sebastian – tárta szét a karját Samuel. – A szerződésjavaslat holnap reggelre a postaládádban lehet, s délután tető alá hozhatjuk a megállapodást. De ugye tudod, hogy…
– Pontosan tudom – mondtam. – És azt is pontosan tudom, mivel vádolnak. Háborús bűnöst akarnak belőlem csinálni.
Samuel bólintott.
– Polgári lakosság elleni erőszak, tíztől húsz évig vagy életfogytiglan.
– Zweck azzal biztatott, le tudja vinni akár két és félre, háromra.
– Mire alapozta? – vonta össze a szemöldökét Samuel.
– Nem igazán részletezte.
– Ki kell ábrándítsalak, Sebastian. Ha lesznek enyhítő körülmények, az alsó határ közelében szabhatják ki a büntetést, de az alsó határ alá a te esetedben aligha mehet a bíróság. Egy ilyen komoly vád esetében ezt egyszerűen nem teszi lehetővé a Btk.
– Magam is így gondoltam, de Zweck kötötte az ebet a karóhoz. Na épp ezért nem bíztam benne eléggé. De látom, mi megértenénk egymást.
Samuel felhajtotta a whiskyjét, és kikapcsolta a laptopját. Mielőtt távozott volna, szájbiggyesztve rákérdezett, merre lóghat most az az egykori extravagáns csajom. Nem tudtam neki válaszolni, csak zavartan makogtam, mire ő kedélyesen felkacagott. Megint felvette a civil arcát. Jól megszorította a kezemet, és rámkacsintott, de nem mondott olyanokat, hogy bízzak benne, és ne féljek, amíg őt látom.
Másnap, január 19-én lezajlott az ügyvédcsere: kiadtam Karl Zweck útját, és felfogadtam Samuel Modrovichot. Tizenegy nap maradt a tárgyalásig.
Teljesen üres napok voltak: egy-egy semmitmondó megbeszélést leszámítva, amit Samuellel abszolváltam, délután ötig jobbára semmi dolgom nem akadt, a körmömet nézegettem és a bőrt tépdestem az ujjaimról. Tartott még a betegszabadságom, miközben nem tudhattam, visszatérhetek-e még valaha a minisztériumba dolgozni. Délelőttönként alig csináltam mást cigisodráson kívül, délutánonként pedig a vádiratot tanulmányozgattam. Este hét után indultam el Odette-hez; az út túloldalán ott láttam a postás sziluettjét, olykor még intettem is neki, de sosem intett vissza.
Szigorú szertartás alakult ki esténként Odette-nél: amikor megérkeztem, egy rövid csók után azonnal dőlni kezdett belőle a szó, szidta a firkászokat, a hivatalnokokat, a politikusokat, persze csak visszafogottan, stílusosan, elegánsan; amikor elegem lett a szövegeléséből, hátulról hozzásimultam, az ajkamat a tarkójához szorítottam. Ha nem volt feltűzve a haja, akkor a haját csókolgattam és majszolgattam, míg félre nem fésülte a kezével, ha fel volt tűzve, apró kis harapásnyomokat hagytam a bőrén. Ő behunyta a szemét, és lágyan ringatni kezdte a csípőjét, mire én lehámoztam róla a zakóját, a blúzát, majd egy hirtelen mozdulattal becsúsztattam a kezem a combja közé, s az ujjamat egyenesen felszúrtam az épp hogy csak nedvesedni kezdő pinájába. Ilyenkor fájdalmasan felnyögött, és beharapta az alsó ajkát. Először viccből csináltam ezt ilyen agresszíven, de mikor láttam, hogy kell neki, rákaptam a dologra, és a szertartás részéve tettem. Rövid és heves szeretkezés következett, amibe belefért, hogy gyengéd és durva szakaszok váltakozzanak, majd mélán terültünk ki az ágyon.
– Belegondoltál már, hogy a boldogság és a buldogság szavak között csak egyetlen betűnyi eltérés van – kérdeztem ilyenkor majdnem Odette-től, de végül mindig visszaszívtam a kérdést, mert attól tartottam, figyelmeztet, hogy a bulldogságot hosszú ellel írják, és legyek szíves így is ejteni. Ebből a szempontból Odette akkurátusabb volt Oskar Brehmnél is, ami meglehetős aggodalommal töltött el. Ráadásul, nem voltam benne biztos, hogy a buldog az valóban bulldog.
Hosszú ideig hevertünk némán egymás mellett, mert nem volt könnyű beismerni, hogy szeretkeztünk. Hogy megint szétdúltuk egymást. Hogy megint annyira megbíztunk egymásban, amennyire nem szabad. Amikor végül elindult volna a kezem Odette felé, hogy a két ujjam közé fogjam a mellbimbóját, megszorítsam, és fájdalmat okozzak neki, hirtelen felpattant, és villámgyorsan felöltözött.
Odette rendkívül mértékletes volt, sok tanulnivalóm volt tőle. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL