Egy háborús bűnös története 18/15.

Az első hívásokra vártam, és készítgettem a számban a mondatokat, hogyan fogom kimagyarázni, hogy miattam bukott meg M. eddigi történetének legstabilabb kormánya. Bár Wagner egyszer sem említette a nevemet, ez most már teljesen mindegy volt. Nem bírtam felhívni senkit, remegett a kezem, mint egy öreg piásnak, s egyszerre rettegtem az első hívástól, és fohászkodtam érte.

A telefon néma maradt; soká dideregtem az erkélyen, végül nem tudtam eldönteni, a sokktól remegek-e vagy a hidegtől. Miután odabent kissé bemelegedtem, és megittam két pohár csapvizet, feltárcsáztam az ügyvédemet, akit Varga tanácsára fogadtam fel. Megkértem, látogasson meg, amint lehet, mert én nem szívesen tenném most ki a lábamat a lakásból. Alig fél óra múlva Vargával együtt ott voltak nálam.

– Milyen csinosan berendezte a lakását, Sebastian – vigyorgott Varga, körül sem nézve a még mindig szinte üres nappaliban. – Hogy van?

– Voltam már jobban is – mondtam mereven. – Na és maga hogy van?

– Mind várakozó álláspontra helyezkedtünk, ez a legtöbb, amit most megtehetünk. – Varga a vállát vonogatta, de láthatóan egyáltalán nem érezte kényelmetlenül magát. A karót nyelt ügyvéd, Karl Zweck kissé szorongva üldögélt mellette a kanapén; félrecsúszott kissé a lepedő, és előbukkant egy régi vörösborfolt: mindhárman azt néztük bambán.

– Nem kell attól tartania, hogy a politikai események befolyásolnák az ön ügyét, Weber úr – mondta kissé bátortalanul Zweck. – Természetes, hogy felzaklatták az események, de lesz ideje megnyugodni. Továbbra is tartom magam a korábban mondottakhoz, együtt kell működnie, és beismerő vallomást kell tennie.

Horkantottam egy nagyot, de nem tudtam mit mondani. Számtalanszor megbeszéltük az elmúlt napokban, hogy mit kellene tenni a közelgő tárgyaláson. Eddig nem vallottam, és nem állt kifejezetten rosszul a szénám. Varga, Oskar, Miro és a többiek vallomásai elég általánosak voltak ahhoz, hogy megúszhassam a dolgot. Mintha a nyomozók szándékosan nem faggatták volna őket ki minden apró részletről. Az ügyvédem, ez a nyurga termetű, mindig feszélyezett, művelt, de kissé korlátolt fickó ragaszkodott hozzá, hogy beismerő vallomást tegyek; azt állította, ha most megteszem, a bíróság kegyes lesz hozzám, később viszont romolhat a helyzet. Ha most kegyesek lesznek hozzám, az ügyészség mindenképp fellebbez, vetettem ilyenkor ellen, és a Legfelsőbb Bíróság majd rendesen alámfűt. Azt bízzam csak rá, javasolta erre Zweck.

– Nézze, Sebastian, ez ellen már semmit nem tehetünk – hadonászott Varga –, de mindannyiunk számára fontos, hogy maga sértetlenül kerüljön ki ebből az ügyből. Amíg Karl itt van és segít, nincs félnivalója.

Emlékeztetnem kellett volna Vargát, hogy nemrég még azzal biztatott, az én sorsomat illetően semmit nem tudnak garantálni. Ehelyett szó nélkül kivonultam az erkélyre, magukra hagyva őket. Láttam odakintről, hogy vígan tereferélnek, szorongatják az ásványvizes poharukat, és el-elvigyorodnak. Varga nem tudott leállni, és kifejezetten egy húron pendült ügyvéd barátjával. Két szál cigit kellett elszívnom, hogy valamennyire lehiggadjak; a másodikat már majdnem olyan szakértelemmel sodortam meg, mint a postás.

– Szeretném, ha elérnénk a felmentésemet – mondtam az ügyvédnek, mikor visszatértem közéjük, s egyszerre elhallgattak. – Lehet, hogy maga szerint erre kevés az esély, de én nem így látom, és szeretném, ha mindent megtennénk a siker érdekében. Ha elítélnek, legalább tíz évet kapok.

– Azt hiszem, már megbeszéltük, hogy mik a reális kilátások – sóhajtott fel Zweck. – A felmentés nincs köztük, jóllehet való igaz, hogy M.-ben még sosem ítéltek el senkit a 221. § alapján. Csakhogy, mint ön is jól tudja, nem volt még az önéhez hasonló per. Azt pedig már ugyancsak tisztáztuk néhányszor, hogy a tíz évet akár a felére rövidíthetjük, de nem kizárt, hogy két és fél, három után szabadulhatna, esetleg házi őrizetre változtatná a bíróság a büntetését.

– Számos ígéretes lehetőség kínálkozik, Sebastian – mondta Varga idétlen empátiával a hangjában –, de elengedhetetlen, hogy tervszerűen álljunk hozzá a dolgokhoz. A kapkodás, a szenvedélyesség csak ronthat a helyzeten.

– Ez egy őrültség – suttogtam. Persze, már magam sem hittem saját magamnak. Alig hittem, hogy nekem van igazam. Kezdett meggyőződésemmé válni, hogy valóban hibáztam november 3-án. Az a két fickó, vagy bármennyien is legyenek, valóban miattam halt meg, nem tettem semmit, hogy megakadályozzam a halálukat. Nem mintha annyira sajnáltam volna őket, hisz soha nem találkoztunk, lehet, hogy nagy idióták voltak, de az biztos, hogy megbocsáthatatlan balekség volt a részemről így belegabalyodni ebbe az ügybe. El kellett ismernem: talán igaza van Karl Zwecknek, már késő, hogy teljesen tisztára mossam magam. Alkudozni lehet, de menekülni már nem.

Leültem velük szembe. Az volt az érzésem, nagyon utálják, hogy részt kell venniük ebben a cirkuszban, hogy pátyolgatniuk kell, miközben semmi közük hozzám. Aztán elfelejtettem az egészet, nézegettem az asztalon álló ásványvizes palackot, amelynek a címkéjén egy fiatal lány fényképe volt. A víz arca, hirdette a címke, jelentkezz te is. A fénykép alatt ott állt a csontos arcú, magabiztos tekintetű lányka neve: Rheya Samantha Opat, 16 éves.

– Nem is kérdeztem, szeretik-e ezt a szénsavas ásványvizet – kérdeztem mélán.

– Én enyhét szoktam inni – válaszolta rövid hallgatás után az ügyvéd.

– Magukra hagyom magukat – sóhajtott Varga, és felpattant. – Ugye megértik, a minisztériumban nagy a nyüzsgés. Sebastian, ami az állását illeti, amiatt egyelőre ne aggódjon.

– Hát kösz – horkantottam. – Erre eddig valahogy nem gondoltam. Tehát maradhatok ebben a lakásban? Nem költöztetnek ki?

– Megvan még az alsóvárosi lakása, nem? Szerintem ne adja ki hosszú távra. – Varga intett az ajtóból, és már el is tűnt.

– Megbeszélhetjük a vallomását? – kérdezte finoman az ügyvéd. – Bár talán jobb lenne, ha most megpróbálna lehiggadni, és a napokban újra találkoznánk. Három teljes hetünk van, ez több mint elég.

Attól tartottam, ha soká habozok, megkérdezi, teljes-e a bizalmam benne, és ezt a kérdést szerettem volna elkerülni. Bólintottam, és fészkelődni kezdtem, jelezve, jobb, ha most magamra hagy. Azonnal megértette, és röviden, kíméletesen elköszönt.

Kikapcsoltam a mobilomat, és nem néztem bele a tévéhíradóba sem. Este a szokásos időben elindultam Odette-hez. Messziről láttam egy férfi sziluettjét az út túloldalán: csakis a postás lehetett. Majdnem intettem neki, de végül meggondoltam magam, s inkább gyorsítottam a lépteimen. Miután elgyúrtam az újabb cigit, három rágót tömtem a számba, hogy Odette ne panaszkodjon a cigibűzre.

A számítógépe előtt ülve találtam, szemüvegben, gondterhelt arccal böngészgetett valamit, először azt hittem, hogy híreket, de kiderült, hogy az egyik kolléganője férjénél valami különleges betegség tüneteit észlelték, és próbált segíteni nekik az azonosításban. Az arcán mindenesetre láttam, hogy nem hagyták hidegen a ma történtek, elgyötört volt.

– Gyanús, az biztos – válaszolta a kérdésemre, hogy mi akar lenni szerinte ez az egész. – Senki nem érti, de ezt nem nagyon merik kimondani. Mintha az egész teljesen normális lenne. De rólad szinte sehol nem volt szó, szerencsére. A mi sajtótájékoztatónkon sem kérdeztek rá az ügyedre.

– Na és Poldauf?

– Volt egy érdekes élményem vele – mondta nevetve. – Délután, már a Wagner-beszéd után behívatott magához, leültetett, és nagy sóhajtozások közepette előadta, hogy segítségre van szüksége, mert az egyik unokája, a Robert, akit reálgimnáziumba adtak, egyre gyengébb matekból, és nem tudják, mitévők legyenek. Miközben a szülei matematikusok, s végső soron nincs a családban egyetlen valódi bölcsész sem. Robert meg bölcsész szeretne lenni, a matekot szinte ignorálja. Ezt taglalta perceken keresztül, aztán elhallgatott, és néztünk egymásra. Elég hülyén festhettünk.

– Na és az irodájából már eltűnt az a sok kacat?

– Ő ott már nem tesz rendet, esetleg az utódja. Bár ha igaz, amit beszélnek, lehet, hogy nem sok minden változik nálunk.

– Igazán beavathatnál…

– Állítólag a Hét Nap magazin szerkesztőjét nevezi ki majd védelmi miniszternek az elnök. Egészen hamarosan, talán már a napokban. Ő meg, azt mondják, elég hanyag egy alak.

– Fröhlichet?! Odette, kérlek, ne csepegtesd ilyen apránként. Én semmit nem tudok…

– Ne haragudj – mondta Odette. – Gyorsan elmondom, dióhéjban, aztán vacsorázunk, oké? Wagner a bejelentése után ment az elnökhöz, benyújtani a lemondását. Egyúttal azt a javaslatot tette, hogy az elnök nevezze ki a feleségét, aki majd felállítja az új kormányt. Lecserélik a minisztereket, de a kerdemek fognak kormányozni. Egyszerű, tiszta kormányrekonstrukció, és minden megy tovább a választásokig. Esther Roth lesz a miniszterelnök, csorgathatjátok majd a nyálatokat naphosszat.

– Most már még kevésbé értem – dünnyögtem. – Miért volt erre szükség? Ezek szerint Wagner…

– Wagner lelép a színről, de megmarad a háttérben. Megmarad pártelnöknek, irányítóembernek. De példát statuált, és meglásd, ezzel kiüt minden lapot a szocdemek kezéből. Válaszolnia kellett a háborúellenes kampányra. Azt a néhány soványka százalékot, amit akkor a baloldal szerzett, Wagner most kamatostul visszaveszi.

– Odette, és te erről így bírsz beszélni? – törtem ki a semleges hangú beszámoló hallatán.

– Így látom, drágám. Azt kérted, mondjam el, amit tudok. Ami ma történt, szerintem egy ügyes húzás volt Wagner részéről, de nem mosnám egybe a te ügyeddel. És tudod, hogy a te ügyedben…

– Ma találkoztam Zweckkel és Vargával. Azt akarják, ismerjem be…

– Varga is ezt akarja?

– Varga kiáll Zweck mellett, hisz az ő embere, ő tukmálta rám. De én azt hiszem, meg kell szabadulnom tőle, még időben.

– Fel kell hívnod Sárkányt – mondta Odette, kissé savanyú képet vágva: nem szívelte különösebben Sárkányt, álnok alaknak tartotta.

– Nem, nem kell. Van egy régi barátom, Samuel Modrovichnak hívják, elég menő büntetőjogász. Azt hiszem, el fogja vállalni a védelmemet. Nekem olyasvalaki kell, aki a felmentésemért fog küzdeni.

SAMUEL  BABBEL

(Folytatjuk)