Egy gyönyörű játék ocsmány oldala

Ez a könyv rámutat arra, hogy a fuballklub-tulajdonlás és a mindenkit érintő politikai történések között mindig van kapcsolat – ezzel a magyar olvasók minden bizonnyal tisztában vannak. A dörzsölt támogatási megállapodásoknak és a protekcionizmus egy szokatlan formájának köszönhetően hullanak nagy múltú klubok a Gaydamakok, Antonovok és al-Fahimok ásta pénzügyi gödörbe. Kénytelenek szupergazdag tulajdonos után nézni, hogy versenyben tudjanak maradni – mivel Abramovics húsz éve valóságos fegyverkezési versenyt indított a multimilliomosok között, melynek következményei a mai napig érződnek. Csukcsföld egykori kormányzója nemcsak a Chelsea-t újította meg, hanem az egész angol és európai labdarúgást: beindította a sportág milliárdos korszakát.

A londoni kékek a sokkoló átigazolások ellenére legutóbb a Bajnokok Ligájában és a hazai pontvadászatban is kikaptak. Rúgott gól nélkül. „A váratlan eredmény megmutatta, mi az, amiért oly csábító befektetési célpont a Premier League az amerikai milliárdosok, a közel-keleti királyi családok, autoriter politikai vezetők és orosz oligarchák számára egyaránt: a brit munkásosztály kultúrájából táplálkozó szenvedély és a megjósolhatatlan kimenetelű dráma miatt, amelyet világszerte sugároznak az emberek otthonába. Továbbra is ez a leghatásosabb hirdetőtábla a világon, akkor is, ha nyaralást vagy kriptovalutát akarsz népszerűsíteni, de akkor is, ha épp az országodat akarod új köntösbe öltöztetni.” Pedig hol van már a The Roman Empire?! Megbukott. De ami a futballt illeti, egy másik betongazdag beruházó gyorsan át is vette a helyét. A körforgás folytatódik…

Az új főbérlők képtelenek megérteni a focikultúrát, klubgyűjteményeik a politikai lavírozás és a vagyon megtartásának eszközévé váltak. Helyi szinten egyáltalán nem kötődnek a szurkolókhoz, ugyanakkor elvárnák, úgy tekintsenek rájuk, mint az élet nagy győzteseire, akik megengedik, hogy részt vegyünk a szórakozásukban. Az ego is szerepet játszik, de a rajongás, a népszerűség és a tömjénezés iránti vágyat nehéz számszerűsíteni. A kapzsisággal, gyanakvással és bosszúvággyal teli jogi csatározásokkal az üzletemberek megtanultak egy fontos leckét: a sportklub – franchise – nincs helyhez kötve, az egy szórakoztatóipari termék; olyan filmstúdió, amely soha véget nem érő, izgalmas sorozatot készít szezonról szezonra. „Nem is a klub a lényeg vagy a stadion, vagy éppen a játékosok és a szurkolók, hanem a tömegkommunikáció – a tartalom, valami, ami nehezebben megragadható, de amit könnyű megosztani, mint egy tv-sorozat, amely mindörökké tart.” Nem a labdarúgásba fektetnek, hanem a szórakoztatóiparba. A sportklubok összefonódnak egy márkanévvel, ahogy nemrégiben a Red Bull csinálta. Nálu(n)k mi lehet a fontosabb: a siker vagy az örökség?

Bármelyik országban is járunk, a pénzek eredetének nyomon követése során számos áldozatra bukkanunk: szurkolókra, migráns munkavállalókra, lokálpatriótákra. Például Oroszországban a futball befektetői állami tulajdonok kiárusítás jellegű privatizációjából gazdagodtak meg, és úgy tartották meg vagyonukat, hogy a korrupciót általánossá tevő és a szabadságjogokat elfojtó rendszerek fenntartásában segédkeztek. Egy futballklub birtoklása a törvényesség látszatát és életbiztosítást jelent számukra. Egy nyugati topbajnokságban küszködő csapat megmentésével pedig javíthatják a kétes megítélésű országukról alkotott nemzetközi képet. Ünnepelt messiásként. Így szerezhetnek legitimitást a globális közösségben. „Ha tulajdonosként sikeres vagy a csapatoddal, a saját renomédat is növelheted – ráadásul mindeközben az otthoni politikai alapú üzleti ügyeidet is eredményesebben tudod kezelni.” Az üzlet a túlélés, a túlélés az üzlet. S e „figurák kispályásnak minősülnek a kínai kormány gazdasági befolyásához képest.” A matek az egygenerációs kommunista arisztokrácia és a jövő tigrisei odalán áll. Vagyonukat kivonják a tőkekontroll alól és átirányítják a nemzetközi futball világának átláthatatlan mosógépébe. Övék a jövő. Ami nem vár senkire.

A szerző, James Montague személye rányomja a bélyegét a több mint háromszáz oldalnyi kiadványra, mely nem egy tündérmese. Hol klubtörténészként, hol levéltárosként, máskor aktivistaként járt utána a részleteknek, fáradhatatlanul cikázva végig a világon, hogy bemutassa nekünk az új elitet, melynek hálózata, vagyona és befolyása bármiféle földrajzi és országhatáron áthatol. Egyedülálló rálátásából és más, hiteles szervezetek forrásaiból fogant munkája nem annyira a labdarúgással kapcsolatos üzletről szól – bár érintőlegesen foglalkozik vele –, és nem is magáról a focibizniszről. Hírcsatornái (kutatói kiruccanásai, cikkei, riportjai, interjúi, blogbejegyzései, publikációi) az új világ urairól szólnak, akik a focit saját üzleti játszóterükké alakították. „A történet nemcsak a játékról szól, hanem arról a mélységesen egyenlőtlen és ködös hátterű gazdasági rendszerről, amely élteti. Ugyan a szemléletmódja globális, már ami a klubtulajdonosok világának kapcsolati hálóját illeti, de a fókusz mégis szűkségszerűen az angol csapatokon van…” Aktuálisabb nem is lehet, épp zajlik a Manchester United fel- és kivásárlása. Úgy tűnik, az angol ipari nagyváros vörös sarka csatlakozik az égszínkék oldalához: közel-keleti kézre kerül. Katarból, a hatalmas olajvagyonon ülő abszolút monarchiából egyszerre érkezhet a karácsony, a húsvét és minden más. „Igen ám, de a Perzsa-öböl királyi családjai esetében egyéni üzletek aligha léteznek. Minden egy szorosan egybefűződő és szigorúan felügyelt kegyúri hálóhoz tartozik. Ami van, azt adják, hagyományos értelemben semmit sem kell kiérdemelni.” A dohai márkanév előretolt helyőrségéből még egy koronaékszer születhet. Egy újabb műveleti bázis. Szurkolóként eldöntöttük már, melyik irányba szeretnénk etikai kompromisszumot kötni?

Kaszás Dávid

James Montague: Milliárdosok klubja, G-Adam Kiadó 2022, 317 oldal