Egy földalatti csapat legbölcsebb tagja

A múltban forgatott Jancsó Miklóssal (Nekem lámpást adott az Úr), Grunwalsky Ferenccel (Táncalak) és Böszörményi Zsuzsával (A vörös kolibri), legutóbb pedig Bergendy Péterrel (Post Mortem) és Fabricius Gáborral (Eltörölni Frankot). Rendkívüli mozgáskultúrája mellett szuggesztív egyéniségére is szívesen építenek a rendezők. Kristóf Györggyel a Bunker castingján találkozott először.

„A válogatás után elkezdtünk beszélgetni, Gyuri nagyjából beavatott a történetbe, és ki is alakult köztünk egy nagyon jó barátság, ami négy éve tart, mert akkor keresett szereplőket a filmjéhez – idézi fel találkozásukat Ladányi Andrea. – Megmutatott vagy száz castingvideót. Kíváncsi volt a szakmai véleményemre. Színészi képességekkel megáldott, izgalmas megjelenésű táncosokat keresett, akik mozgásalapon mutatnak meg különböző érzelmi állapotokat. Beavatott a forgatókönyv alakulásába is. Folyamatosan kommunikáltunk a filmről. A korom, a személyem nemcsak az általam megformált figurához, hanem a történethez is inspirációval szolgált a rendező számára.”

Nonverbális filmről lévén szó, a történetet kizárólag mozgással mesélik el a szereplők. A tánc nyelvén fogalmazódik meg a hatalom dinamikája, egy embertelen rendszer okozta traumák sorozatos fájdalma, a zsarnokságot megdöntő összefogás sorsfordító ereje.

„Amikor a válogatás zajlott, még nem volt százszázalékos története a filmnek, de engem nem is annyira a történet érdekelt, mint inkább a lehetőség, a későbbi szerep, és hogy dolgozhatok valakivel, aki meglát és kihoz belőlem valamit. Ha nem ismerem a rendezőt, én akkor is nyitott vagyok, és felkészülök, hogy teljesíteni tudjam a velem szemben támasztott elvárásait. Az érdeklődésem, a bizalmam az első perctől fogva nagyon magas fokon állt a Bunkerral kapcsolatban.”

A film szinopszisával, mely szerint „ez a disztópikus sci-fi az általunk átélt traumákból indul ki, amelyek a kommunizmus 1989-es bukását követő politikai változások hatására mutatkoznak meg Kelet-Európában, és sajnos máig tartanak”, az első forgatási napok után szembesült Ladányi Andrea.

„A forgatókönyv sokkal elvontabb, részletesebb, érzékenyebb, és sokkal inkább arra fókuszál, hogy van egy fiatal csapat a föld alatt, férfiak és nők, akiket folyamatosan őriznek. Egészen addig, míg egy nap össze nem omlik a rendszer. Én vagyok köztük az egyetlen, aki valaha látta a földet, az életkoromból kifolyólag pedig érettebb, bölcsebb, tapasztaltabb vagyok mindenkinél. A csapat egyik tagja aztán, aki kezdettől fogva a szabadulás reményét hordozza, átveszi a társaság irányítását, a végén azonban cserben hagyja a környezetét. Szimbolikus a történet. Nem konkretizálódik, hogy hol élünk, Csepelen vagy egy kőbányai lakótelepen. Ennél sokkal szürreálisabb. Olyan környezetben zajlanak az események, ahol csak egy kevéske étel van és sötétség. Itt nincsenek elemezve a kapcsolatok. Adott egy közösség, egy élet- és többféle magatartásforma. Jönnek-mennek az emberek, esznek, alszanak, léteznek, és várják a szabadulásukat.”

A nemzetközi szereplőgárda fele-fele alapon külföldi és magyar táncosokból áll.

„Ők egy generáció. Tudásuk egységes – vélekedik Ladányi Andrea. – Színvonalban nincs különbség köztük. Nem látni, ki honnan jött. Az ő korukban mindenki hasonló stílusban képezi magát. Divatos, trendi stílust képviselnek. Nagyon helyesek.”

A háromhetes próbafolyamat után huszonhárom napos forgatás várt a csapatra. Egyetlen helyszínen, a tárnoki kőfejtőben zajlottak a felvételek. Látványos hely, több film forgott már itt.

„Imádom, ha filmrendezők hívnak. Nagyon szeretek ezen az úton továbbmenni. Főleg, ha isteni szerepem van. Az első világháborút követően, közvetlenül a spanyolnáthajárvány után itt ragadt, temetetlen holtakról szóló Post Mortemben kulcsfigura vagyok, a Néni. Az Eltörölni Frankot egészen mást kívánt tőlem. Abban egy nyolcvanas évekbeli, vasfüggöny mögötti pszichiátriai intézet ápoltja vagyok, aki jön-megy, mosolyog, és nagyon tetszik neki a politikai nézetei miatt oda került underground zenekar fiatal frontembere. Jancsó Miklóssal is élveztem a munkát annak idején. Nem a mítoszt testesítette meg a szememben, nekem ő Miki bácsi volt, akivel jókat lehetett beszélgetni, nevetgélni, szórakozni, együtt vacsorázni. Újító géniusz volt, rendkívüli elme. Boldog vagyok, hogy dolgozhattam vele. Egy játékfilmben nem az a fontos, hogy hol a lábam, milyen az alakom, hanem hogy mit képviselek. Ott érzelmekben, gondolatokban kell utaznom. Mint most, Kristóf György filmjében.”

A szerző a Vasárnap munkatársa