Amikor a mozdulatok beszélnek

A szövegnélküliség nem újdonság, hiszen így kezdődött az egész műfaj – a némafilmekkel. Ott is a mimika és a mozdulatok beszéltek. Mihelyt megszólaltak a szereplők, a néző fantáziája bizonyos értelemben stoptáblát kapott. Mára pedig talán túlságosan is hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent elmagyaráznak nekünk. Ráadásul a kassai származású rendező alkotása nem is igazán tekinthető táncfilmnek, hiszen kevés benne a hagyományos értelemben vett csoportos koreográfia, inkább csak jönnek-mennek a szereplők a térben, és folyamatosan reagálnak egymásra. Ez lehet egy mozgáspárbaj, egy fizikális összetűzés, de akár egy sokat mondó összenézés is. Ezekből áll össze a történetet a hatalom dinamikájáról, a zsarnokságról, a közösség erejéről. És ez a történet csak a vásznon él meg, színpadon előadva vélhetően nem működne, hiszen hiányoznának a hangsúlyos vágások, a közelik, a kameramozgás, a filmes eszközökkel teremtett atmoszféra.

A sztori egyszerű: embereket tartanak fogva három-négy személyes cellákban, aztán összeomlik a számítógépes rendszer és kinyílik egy ajtó az ismeretlenbe. Van, aki nem mer átlépni rajta, legtöbben azonban átmásznak egy szűk folyosón, és egy barlangszerű térbe jutnak, ahonnét fel lehetne kapaszkodni a szabadba. Az amúgy is szétaszott létra azonban leszakad, úgyhogy ki kell találniuk valami mást. Egyikük önjelölt vezetővé lép elő, egyre inkább nyeregben érzi magát. Olyannyira, hogy a hatalom élvezete érdekében cserben hagyja társait.

Bárhol és bármikor játszódhatna ez a történet, hiszen univerzális témával foglalkozik. A szereplők egyforma sötétkék munkás overált viselnek, amely egyszerre idézi a sci-fi világát és Kelet-Európa szegényebb régióit. A helyszínválasztás is tökéletes: Magyarországon, a tárnoki kőfejtőben zajlott a húsznapos forgatás, az azt megelőző próbák pedig három hétig tartottak egy stúdióban, hogy a táncosok már „készen” érkezzenek a helyszínre. A koreográfus a Brüsszelben élő, szlovák származású Anton Lachky volt, aki úgy be van táblázva, hogy csak a próbákat vezényelte le, a forgatáson már nem tudott ott lenni. A táncosokat nemzetközi casting keretében választották ki. Színészi képességekkel is rendelkező, érdekes arcú szereplőket kerestek, akik szavak nélkül képesek érzéseket, gondolatokat megjeleníteni. A legtapasztaltabbat Barcelonában találták meg: a legendás magyar táncművész, Ladányi Andrea nem először szerepel filmben, és remélhetőleg nem is utoljára. Svéd, román, orosz, francia, német, szlovák és magyar táncosok kerültek be a csapatba, jobban mondva belőlük kellett csapatot formálni.   

A covid által sújtott 2021-es év őszén filmet forgatni senkinek sem volt méznyalás, hiszen be kellett tartani a szigorú járványügyi intézkedéseket – az sem volt mindegy, hányan dolgoznak egyszerre egy közös térben. Kristóf György egyébként hat évet szánt az életéből erre a projektre, sőt már első nagyjátékfilmje, a 2017-es Out (Kihűlés) előtt kipattant az agyából ez a merész ötlet. Eleve nemzetközi alkotógárdában gondolkodott.

A film cseh–szlovák–magyar koprodukcióban született meg, ami láthatóan jót tett neki. Pálos Gergely operatőr legutóbbi ténykedését a hazai mozikban is láthattuk: Prikler Mátyás Hatalom című filmjét fényképezte, amelyben legalább olyan fontosak a képi kompozíciók, mint itt. Mindkét alkotás ékes példája annak, hogy a kamera általi közlés gyakran fontosabb, mint maga a történet. Ezt a szappanoperák korában lassan hajlamosak vagyunk elfeledni.

Ahogy a gondosan komponált filmzene szerepét is, mert hiszen manapság bárhová bármilyen zenét bevágnak, gondolkodás nélkül. Gryllus Ábris azonban sokat agyalhatott a zenei betéteken, amelyek természetesen külön ehhez a filmhez készültek. Szépen felerősítik az egyes jeleneteket, atmoszférikusak és meditatívak, néha vészjóslóak. A vége főcím alatt hallható kompozíciótól pedig szó szerint a hideg futkározott a hátamon a gyönyörűségtől.

A Zenit a múlt héten került a hazai mozikba. Remélhetőleg sok helyen bevállalták, hogy levetítik. Mert erről természetesen a mozik illetékesei döntenek, akikről most kiderül, mennyire bátrak. Egy különleges, nehezen besorolható, de abszolút érthető alkotás született, amely megreformálta a táncfilm műfaját, és bárhol a világon megállja a helyét.