Egy csodálatos elme

A Monty Phyton csoport animátoraként, azaz hatodik tagjaként megismert, majd filmrendezőként is nagyot alkotó Terry Gilliam eredetileg egy képzőművészeti albumot készült csinálni saját vizuális munkáiból. Aztán egyre több „magyarázó szöveg” és háttértörténet került a könyvbe, amely végül egy színes, szellemes önéletrajzzá dagadt.

Hosszú út vezetett az Egyesült Államokból Londonba, majd vissza, ráadásul hősünk kamaszkora sem volt az a láblógatós időszak. Amíg elérünk a várva várt Monty Python-os fejezetekig, nemcsak szellemesen megírt történeteket olvashatunk, hanem a jelenleg 76 éves Terry Gilliam agyába is bekukkanthatunk, ahogy azt a borító sugallja.

Szinte már a pólyában határozott véleménye volt a világról, ám ha kiderült, hogy tévedett valamivel kapcsolatban, saját fenekébe sem volt rest nagyot rúgni. Ez a szimpatikus önirónia kíváncsisággal, nyughatatlan lélekkel és éleslátással párosult – a többi pozitív tulajdonság felsorolására kevés itt a hely. Stílusából ítélve úgy tűnik, a világirodalom veszített egy remek elbeszélőt. Ifjú kori európai csavargásairól például így ír:

„Ezerdollárnyi utazási csekkel indultam útnak, és az volt a lényeg, hogy az összeg minél tovább kitartson. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy mehessek tovább – Spanyolországban lehetett egy kis pénzt keresni azzal, hogy átömlesztés céljára eladtam a véremet. Ha az isztambuli bazárban elég sokáig őgyelgett valaki a megfelelő, Aladdin barlangjára emlékeztető odúnál, válhatott belőle tízszázalékos, aki a bevételből százalékot kap cserébe azért, hogy becsábítja a hozzá hasonló, nyugati turistákat.”

A vizuális kultúra viszont sokat nyert Gilliamnek köszönhetően, beleértve a képregény-, az animációs- és a játékfilm-műfajt is. Ez a rendkívül művelt, egyszersmind végtelenül laza fickó mindenből értéket teremtett, amihez csak hozzányúlt. Jöjjön még egy részlet: „Az animáció egyik alapvető vonzereje, hogy a hétköznapi halandóság korlátai nem érvényesülnek. Az embereket szét lehet lapítani és össze lehet taposni, de aztán újra felpattannak. Szinte mintegy kóstoló az örök életből. Nem kötnek az isten által teremtett világ szabályai, és abban a világban, ahol én dolgozom, tulajdonképpen én vagyok az isten.”

A Gilliamesque nem egy megszokott amerikai sikertörténet a legkisebb fiúról, aki meghódítja a világot. Inkább az érvényesülés felé vezető rögös utat mutatja meg, kertelés nélkül, lépten-nyomon hangsúlyozva a szerencsefaktort, ami nélkül a legkreatívabb ember sem boldogulhat ebben a profitorientált világban. Nekünk, közép-európaiaknak különösen érdekes lehet az amerikai és a brit kultúra, mentalitás, életérzés összehasonlítása egy olyan ember tollából, aki minden fajta konvenciót gyűlöl. A filozófiai igényű eszmefuttatások mellett rengeteg kultúrtörténeti információ birtokába jutunk az elmúlt hetven évből, egy minket erősen befolyásoló, számunkra mégis szinte ismeretlen világ belsejéből. Olyan fontos rajzfilmesek, képregényrajzolók, producerek és humoristák neveit tanulhatjuk meg (Chuck Alverson, John Massey, George Kaufman, Bob Godfrey stb.), akiknek a tengerentúlon, illetve Angliában sokat köszönhet a popkultúra, és akik hatással voltak vasfüggönyön átjutó, vagy a rendszerváltás után megismert művé-szekre is.

Ehhez képest a Monty Python legendás repülő cirkuszának kulisszatitkai csak jutalomfalatok. Ezt a sztorit ugyanis már John Cleese, Michael Palin és Eric Idle is megírta a maga szemszögéből, Gilliam csak egy újabb perspektívát kínál, nem szolgál túl sok ismeretlen tényanyaggal a hardcore rajongóknak. Az először publikált képanyag miatt persze kötelező a könyv minden hűséges Phyton-fannak.

Hősünk hollywoodi pályafutása is kap néhány fejezetet, rengeteg eddig ismeretlen, privát forgatási fotóval. Érezhető a szövegből, mely filmek a rendező személyes kedvencei (Brazil, 12 majom), de a többiről is megoszt velünk egy csomó kulisszatitkot, érdekes eszmefuttatást, amelyek fényében másképp nézzük ezentúl az Időbanditákat, a Félelem és reszketés Las Vegasbant, vagy A halászkirály legendáját.

A kötet vizuális szempontból is izgalmas, hiszen az eredetileg tervezett grafikák, képek, vázlatok, munkaverziók és „kimaradt jelenetek” mind belekerültek, a szöveget pedig sajátos tipográfiai megoldások teszik látványossá. Persze, milyen legyen egy (elsősorban) vizuális művész életrajzi kötete, ha nem látványos. Terry Gilliam azonban ebből a szempontból is felülmúlja várakozásainkat. Valamennyi oldal úgy néz ki, hogy analfabéták is élvezettel lapozgathatják a vaskos kötetet, amely saját, szubjektív könyvszépségversenyem 2016-os győztese.

Gilliamesque, Helikon Kiadó Budapest, 2016. 304 oldal.