Ebéd Napóleon asztalánál

Napóleon császár udvarában történt, amikor az nevelőnőt keresett a fia mellé. Rengeteg jelentkező akadt a vonzó állásra, köztük a művelt, ám elszegényedett udvarhölgy, Madame de Montesquieu. A császár, hogy megismerje, egy pénteki napon meghívta őt az asztalához. Felszolgálták az előételt, húst mártással. A hölgy szedett egy keveset a tányérjára, de tartva magát az előíráshoz, hogy pénteki napon tartózkodni kell a hústól, csak a mártásból. Az asztal körül ülők sokat sejtető pillantásokat vetettek egymásra: nocsak, a csodabogár – hát nem érti, hogy így nemhogy a császár utódjának nevelését nem bízzák rá, de az udvarnál töltött napjai is meg vannak tán számolva? Hozták a következő fogást, szintén húsételt, a hölgy hozzá sem nyúlt. Az uralkodó látszólag nem vett észre semmit, de valahogy mintha mélabúsabb lett volna a szokásosnál. ĺgy aztán mindenki számára világos volt, hogy Madame de Montesquieu tüntető önmegtartóztatásával végérvényesen elvágta maga előtt az utat. Ő maga pirulva sejtette szintén...

„Ti vagytok a föld sója – emlékeztet az e vasárnapi evangélium –, ti vagytok a világ világossága (...) lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.” (Mt 5, 13–15) Az csak természetes, hogy akik a sötétségből kilépnek a világosságra, hunyorognak a vakító fényességtől. Úgy, mint ahogy a vakmerő udvarhölgy asztaltársasága grimaszolt az ő „furcsa” viselkedése fölött. Lehet, hogy elvakította őket az ő példájának fénye, az is lehet, hogy kellemetlenül emlékeztette a kényelmükre, esetleg a megalkuvásukra vagy akár az elvtelenségükre. Ámde hányan – akik amolyan színpadiasan, vagyis a nyilvánosság előtti gőggel nézték le szilárd jelleme miatt – gondoltak reá este titkolt csodálattal, miként volt neki fontosabb Isten, mint az ország leghatalmasabb férfiúja? Nem evett, amikor ettek a többiek, s bár rendkívül kényelmetlenül érezte magát, kitartott.

A jövő hét közepén általános napi téma lesz a böjt, mint minden évben hamvazószerdán. Ám valójában nem a kalóriákról van szó, nem az édességről. És egyáltalán nem a húsról mint olyanról. A lemondás képességéről van szó, nemet mondani bálványainknak, elkötelezettségeinknek, függőségeinknek és rossz szokásainknak, s ezzel Istennek és az ő felszabadító szeretetének igent. Gondolkodjunk csak el, hányszor fordul elő, hogy a böjti időszak során valaki egy tál süteménnyel kínál, amikor szilárdan elhatároztuk, hogy lemondunk az efféle finomságokról? Hányszor szögez bennünket a heverőhöz egy késő esti film, noha megfogadtuk, hogy végre a Bibliát fogjuk olvasni? Hányszor követjük el a rágalmazás vétkét, pedig a böjti fogadalom úgy hangzott: „vigyázz a nyelvedre!”? Egyezség egyezség után, vereség vereség után, gyöngeség gyöngeség után. Mintha csak beteljesednék ama bibliai só képe, mely „ízetlenné vált”. „Ha a só ízetlenné válik – figyelmeztet Jézus –, semmire sem jó többé, minthogy kidobják, és eltapossák az emberek.” (Mt 5, 13)

És hogy mi lett azzal az önfejű dámával, aki az erejét megőrzött sóhoz volt hasonlatos? Mindenki legnagyobb megdöbbenésére Bonaparte másnap bejelentette, hogy alkalmazza őt fia nevelőnőjeként. „Hölgyem – mondta –, az ön tegnapi akaratereje, önfegyelme és függetlensége mindenki véleményétől... és ráadásul az ígéretes karrier elveszítésének lehetősége dacára... Szóval, mindez igen erős jellemről tanúskodik. Ilyennek akarom látni a fiamat. Nevelje őt!”

Az elkövetkező nagyböjt is efféle „nevelő időszak”, ugyancsak az akaraterő, a független vélemény megerősítését szolgálja, kiegyensúlyozva az Istennek való engedelmességgel. A felülmúlhatatlanul „erős jellemű” nevelő jó kétezer éve ismert, a neve Jézus Krisztus, aki szent öntudattal jelentette ki: „tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11, 29).

A szerző római katolikus pap