Dylannek bőven van még mondanivalója

Márciusban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kiadott egy 17 perces (!) dalt a Kennedy-gyilkosságról (Murder Most Foul), amelyben számtalan versszakon keresztül részletezi a történteket, áldozati bárányként tüntetve fel az elnököt. Szerinte ott, Dallasban, 1963-ban kezdődött az amerikai társadalom lejtmenete, amely immár megállíthatatlan. Ez a „nagyeposz” monotonitásával, minimalista hangszerelésével szinte beszippantja az embert. Tele van popkulturális utalásokkal, és egy tripla albumot kitennének a dalok, amelyek címét felsorolja benne. Akkora meglepetést okozott vele a világnak, hogy a Billboard 100-as listájának élére ugrott vele – milyen abszurd, hogy ez a 79 éves Dylan első listavezető dala! Több tudományos igényű értekezés született már róla, nem lennék meglepve, ha szeptembertől ez is tananyag lenne. 
Mert Bob Dylan dalszövegeit évtizedek óta versekként elemzik, munkásságát Amerika-szerte egyetemi kurzusokon tanítják, ahol a hallgatók a korai protest-songok, nemzedéki himnuszok és a későbbi filozófiai igényű strófák, illetve apokaliptikus látomások által képet kaphatnak az egész popkultúráról, valamint társadalmi hatásairól. 
Dylan idei második meglepetése egy szívhez szóló üzenet volt, amelyben Little Richardtól búcsúzott, és amely őszintébbnek tűnt, mint pár éve a Nobel-bizottságnak címzett, hosszas nógatásra született beszéd. (Ne feledjük, hogy mielőtt húszévesen belevetette volna magát New York folkéletébe, olyan rock and roll sztár akart lenni, mint a rózsaszín Cadillacen száguldozó Little Richard) . 
Aztán nagy kegyesen adott egyetlen interjút a New York Timesnál dolgozó ismerősének – mert más újságírókban nem bízik –, és ezzel a maga részéről be is fejezte az új album promózását, amelyről egyébként is kevés szó esett abban az interjúban. És igaza volt: minek a sajtóban reklámozni valamit, amit mindenki amúgy is repesve vár? Amiből már kapott is egy formabontó ízelítőt a nép? 
A Nagy Amerikai Énekeskönyv írója nyolc éve nem jelentetett meg új anyagot, alaposan kiéheztette rajongóit, sőt még az ellenségeit is. A Rough and Rowdy Ways (magyarul talán Durva és lármás módszerek, utak, irányok – kinek melyik szó szimpatikusabb) június 19-én jött ki, és az albumlista élére ugrott, nemcsak az USA-ban, hanem Angliában is. (Újabb rekord: Dylan a legidősebb élő előadó, akinek albuma első helyezett lett. Paul Simon 74 évesen elért listavezetése mostantól csak a második helyre elég). 
Dylan legfontosabb jellemzője talán az, hogy mindig mást csinál, mint amit várnak tőle. Pedig nem ő találta fel sem a rockot, sem a bluest, sem a folkot, sem a balladát. Sőt, azt a történetmondó hagyományt sem ő reciklálta először, amely még a trubadúrokkal kezdődött a középkori Provence-ban. Nagy zenei elődöktől tanult, de valahogy mindent úgy használt fel, mintha máris jobban tudná. És mindig is sokkal inkább költő volt, mintsem énekes, noha hangjában ott az egész punkmozgalom, gúnyos hangsúlyaiban pedig az utcai szocioköltészet, az amerikai hiphop csírája. Soha nem akart próféta lenni (erről szól az új lemez egyik dala is), csak éppen tudja, amit tud. És nem csinált még ennél a mostaninál sötétebb lemezt, pedig van már mögötte 38 stúdióalbum. 
Ez a harminckilencedik nem adja könnyen magát: amilyen briliáns, épp olyan letargikus. Egyszerre tűnik régiesnek és modernnek, személyesnek és közéletinek. A dalok többsége szimpla blues-sémákra épül, és a szokásosnál hosszabb, 6-9 perc között mozog, azaz nem a rádióknak készült. Ahogy haladunk dalról dalra, a reménytelenség, kiábrándultság képei egyre gyakrabban kerülnek elő, és – ami Dylanre eddig nem igazán volt jellemző – nincsenek öniróniával ellenpontozva. Még a vidám dallamú, Jimmy Reed blueszenész előtt tisztelgő szám sem hoz igazi felszabadultságot, inkább a valódi (zenei) értékek kifakulásáról szól. Az I’ve Made Up My Mind to Give Myself to You (Elhatároztam, hogy neked adom magam) egy kellemes, éjfél utáni lassúzós is lehetne valahonnan az ötvenes évekből, ám a szerelmi vallomás hamar keserűvé válik. A Key West első hallásra egy lelkendező idegenforgalmi propagandaszöveg, de a sorok mögött ott az elvágyódás, a szabadság viszonylagossága, a korlátok közé szorított egyén rezignáltsága. És innentől nincs megállás, a dalok hol kiábrándultak és panaszosak, hol dühösek. Ez egy költői kollázs egy olyan világról, amelyben kéz a kézben jár a jó és a gonosz, a szépség és a pusztulás. Reflektál a társadalmi változásokra, de nem kínál megoldást, sem szlogenszerű tanulságokat. 
Nehéz helyzetben lehet, aki most kezd ismerkedni Bob Dylannel, mert ez a fickó nem tud udvarolni. Aki viszont régebbi kapcsolatot ápol vele, megindítónak fogja találni ezeket a dalokat. Itt van például a repedtfazék hangja, amelyet hatvan éve kritizálnak a kekeckedők. Nos, ő tényleg nem egy Tom Jones, de úgy tud megnyomni egy szót vagy szótagot, hogy többletjelentést ad a mondatnak, monoton kántálása pedig gyakran expresszívebb, mint a legtisztábban előadott ária. Mögötte profi zenekar, a hangzás tökéletes, de nincs saját egyéniségük ezeknek a zenészeknek, vagy ügyesen titkolják. Itt a dalok sodrása, hangulata a fontos, ennek rendeli alá magát mindenki. Egy nagyívű pálya összegzését halljuk, lecsupaszított dallamokkal, hol lírai, hol „lármásabb” megfogalmazásokkal. Mintha nem is nekünk zenélne, hanem a naplójában foglalná össze a lényeget. 
Ha ezt szánta utolsó albumnak, akkor méltó a búcsú. De azért reménykedjünk, hogy lesz 40. lemez is. Illetve, ha pontosak akarunk lenni, már van is. Ez a terjedelmes anyag ugyanis a maga fizikai valójában csak két CD-re fért fel, bár sem a kiadó, sem a szerző nem hangsúlyozta, hogy dupla albumról van szó. Vagyis csupán annyi történt, hogy Dylannek túl sok volt a mondanivalója...

Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways, Columbia Records 2020.