Egy nap minden más lesz

Vannak, akik soha nem engedik meg, hogy teljesen ki lehessen rajtuk igazodni. Bob Dylan, aki a hatvan évvel ezelőtti, társadalmi indulatoktól fűtött debütálása óta nagyjából évtizedenként bemutatott egy-egy drasztikus megújulást, érvényes alkotó maradt: a folkzene és a protest-dalok világa után merőben átalakította a rockzene hagyományos kereteit, de emellett emlékezetes country, gospel, folk, blues és americana albumokat is csinált – például egy kis karácsonyi, némi hagyományos popos és egy fura dzsesszsztenderdes kitérő mellett/között.

Az amerikai dalköltő az önálló stúdiómunkák és koncertalbumok mellett számtalan nagyszerű mandolettivel látja el meg nem öregedő közönségét: harmincöt éve tartó, tudatosan lezáratlan koncertturnéja már jócskán túl van a háromezredik fellépésen, 1991 óta pedig sorra jelennek meg a különböző lemezek kimaradt dalait, alternatív vagy próba során rögzített változatokat kínáló bootlegek (a legutóbbi, a sorban tizenhetedik is parádésan bizonyítja, hogy nem „aprómunkákról” van szó). Mivel a koronavírus-járvány alatt Dylan sem folytathatta japán és amerikai fellépéssorozatát, elkészített egy új albumot (az évezred leginkább lírai szövetű, legpopkulturálisabb és legjobban fogadott Dylan-munkáinak egyike, a Rough and Rowdy Ways), de hosszú ideig nem kelhetett útra.

Az izraeli-amerikai Alma Har’el rendező ekkor készítette el a Shadow Kingdom: The Early Songs of Bob Dylan című fekete-fehér koncertfilmjét, csupán egy maroknyi alkotó közreműködésével, akik a legjobbat hozták ki magukból a pandémia idején. A kaliforniai Santa Monicában, lokálszerű intim közegben forgatott, már-már művészfilmes alkotás egyáltalán nem olyan, mint a Dylannel foglalkozó korábbi koncert- vagy dokumentumfilmek, hiszen nem karrierje egyik legjobb fellépését látjuk, nem életének vagy művészi létezésének elfeledett aspektusára pillanthatunk rá – másrészt, a direktort sem Martin Scorsese-nek hívják, aki már két időtálló munkát is összehozott a kaméleonszerű alkotóval.

A szóban forgó, marketinghadjárat nélkül bemutatott produkcióval kapcsolatban az a legizgalmasabb, hogy az interjúkat nem adó, koncertjein a telefonhasználatot megtiltó és nyilvános eseményekre nem (igazán) járó Dylant régen tudhattuk ennyire közel magunkhoz. Mindez persze nem csak azon múlik, hogy vizuálisan gazdag, okosan szürreális képkivágatban látjuk a nyolcvanéves alkotót, hanem magán a zenei vonulaton. Dylan ugyanis először a Los Angeles-i The Village stúdióban elkészítette az egyórás zenei anyagot, és csak utána vállalkozott a mozgóképre. Maga az album, amely Shadow Kingdom néven, a Columbia gondozásában tavaly jelent meg, minden bizonnyal még azt a mércét is megugrotta, amelyet talán még a keményvonalas rajongók sem tudtak elképzelni.

Olyan előadó még nem született, akinek ne romlana a hangja az évek során, viszont olyanból, aki ezt nem akarja beismerni, sokat találni. Éppúgy, mint az izmaink, a hangszalagaink is lazulnak, vesztenek rugalmasságukból, hangunk pedig gyengébb lesz, Dylan viszont tökéletesen alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Bár mostanra – a természetes folyamatok mellett részben az egykori dohányzás, az alkoholfogyasztás miatt – hangszíne sokkal alacsonyabb, mint amikor a világ megismerte, jellegzetességét pedig már nem az orrhangnak csúfolt, különleges nazális, hanem a sokkal erőtlenebb-durvább karakterjegyek építik, az egyedi, fájdalmas, érdes hang valóban tartalommal tölti meg a Shadow Kingdom újraértelmezett klasszikusait.

Mert kétség nem fér hozzá, hogy az 1965–89 közötti dalok jobbára ki-emelkedő szerzői és zenei pillanatok lenyomatai, amelyek olyan egységet alkotva szólalnak meg, mintha eredetileg is az akusztikus, lecsupaszított világban léteztek volna. Pedig a valóság még távolról sem ez, hiszen a Queen Jane Approximately eredetileg kritikus-vádló hangvételű folk rock, a To Be Alone with You érzékeny, szerelmes country-rock volt, a Forever Young pedig modern parainesis, himnikus, rock-pop hangzással. Itt azonban csoda történik: ezek úgy olvadnak füzérré, hogy a halk pengetés, a szájharmonika- és mandolinbetétek között mégis önállóak maradnak (egyetlen dal sem vonultat fel ütőhangszert vagy zongorát, gitárból viszont annál több van és bár a kísérőzenészek nincsenek feltüntetve a katalógusban, úgy hírlik, T Bone Burnett Grammy-díjas amerikai gitáros is közreműködött).

Ügyes és nagyképű húzás a When I Paint My Masterpiece című, eredetileg a The Band Cahoots címmel ellátott, ’71-es albumán szereplő sláger újragondolásával indítani. A dal beszippantja a hallgatót és megteremti a sajátos univerzumot, de azt is mondja, hogy a dalok nemcsak a hangszerelés és a vokál tekintetében változtak, a szövegek is kisebb-nagyobb átalakításokon estek át. „Someday, everything is going to be different” („Egy nap minden más lesz”) – dörmögi a melankolikus Dylan a második versszak újonnan hozzáadott sorát, nyilván saját jelenére is reflektálva (más dalokban is így tesz), talán egy kis reményt sugározva a globális káoszban.

Az ajtót tulajdonképpen a második darab, a Most Likely You Go Your Way and I’ll Go Mine rúgja be, amely tele van érzésekkel: szelíd és megrázó. Viszonylag hosszú, lágy hangszeres részek kötik át egyik dalt a másikba, amelyek között akadnak például energikusak (I’ll Be Your Baby Tonight; To Be Alone With You), játékosak (Just Like Tom Thumb’s Blues), mélázóbbak (What Was It You Wanted), mesebeliek (The Wicked Messenger) és lemondók (It’s All Over Now, Baby Blue) is. Csak egy van köztük, amellyel Dylan sem tud mit kezdeni: a Forever Young annyira jól megírt, hogy egy betűt sem érdemes rajta változtatni, de más tekintetben is csak rontani lehet rajta.

Nem sokat érnek a szép átkötések, ha az album közepén már kicsit elbizonytalanodik a hallgató,  szükséges-e félpercnyi instrumentális lezárás minden szám után, de a lendület aztán visszatér. Igaz, a Sierra’s Theme gitár- és szájharmonika-alapú vadnyugati filmzene is lehetne, valójában szavak nélküli önálló, komplett elbeszélésként is megállja a helyét. És talán az sem mellékes, hogy eredeti és bátor albumzárlat.