Sziluettek és árnyékok – Bob Dylan B oldalai

Tökéletesen ellennék egy olyan világban, ahol kizárólag Johnny Cash, Jerry Lee Lewis vagy Bob Dylan zenéje létezik. A Nobel-díjas dalköltő karriernyitó 1962-es albuma és a legutóbbi, Rough and Rowdy Ways 2020-as megjelenése között eltelt hat évtizedben 37 további stúdióalbumot rögzített, de ezek csupán apró szeletét adják annak a szinte bejárhatatlan életműnek, amelyet 1991-ben kezdett kiegészíteni a bootleg-szériával. A Dylan-rajongók ugyanis jól tudják, hogy kedvencünk összegyűjti és kiadatja a különböző lemezek készítése alatt született stúdiófelvételeket, azaz bootlegeket, amelyek kukába dobott vagy próba során született dalverziókat tartalmaznak, vagy koncertturnék felvételeit.

Most, a bootleg-széria 17. darabjánál kivételesen egyetlen album, a Time Out of Mind stúdiómunkálatai között tallóztak, mégis sokkal terjedelmesebb, mint az előző válogatás. A sztenderd kiadvány két CD-t vagy négy LP-t tartalmaz, míg a deluxe változat ötcédés, amely tíz hanglemeznek felel meg. Persze, a nóta most is ugyanaz: az ember vagy félistenként tekint a 82. életévéhez közelítő Dylanre vagy utálja, mint a bűnt.

A nyitószám, a Love Sick méltán számít az egyik legkülönlegesebben szomorú Dylan-szerzeménynek: a szerelemi bánatról szóló dal késleltetett gitártémáját ütemes cintányérhangzás előzi meg, amely végül pedal steel gitárral és Hammond-orgonával megtámogatva valóban egy olyan tájra vezeti a befogadót, ahol az alkotó – Emily Dickinson amerikai költő mintájára – valóban lemér minden bánatot, amelyben része volt. „I’m walking through streets that are dead” („Halott utcákon sétálok végig”) – ezzel kezdődik a dal, amelynek első sorát érzékletesen aláhúzzák a felcsendülő dobok is. A 2022-es remix nem kínál egyebet, mintsem felerősíti minden egyes hangszer szerepét ebben az ötperces nyitósétában, amelyet Dylan az egyik legprofibb kései televíziós munkájaként – hihetetlenül erősen, kifejező színpadképpel és emlékezetesen, mert valaki felrohant a színpadra – az 1998-as Grammy-díj-átadón is előadott. (Az album tartalmazza a Love Sick két eredeti stúdióverzióját is, amelyek alig érzékelhetően kirajzolják, hogy végül miért nem ezek kerültek a Miamiban található Criteria lemezstúdióban rögzített albumra, valamint a Birminghamben, 1998. június 24-én tartott koncerten hallható változatot, amely nem vetekszik a Grammy-fellépéssel, bár nagyon autentikus.) A country-blues hangzású Dirt Road Blues a Time Out of Mind albumon is második dalként szerepelt, az újrakeverés azonban sokkalta vidámabb és energikusabb, mint amit az idő tematikája köré épített stúdióalbum negyedszázaddal korábban kínálni tudott. Azt nem állítanám, hogy az elvesztett szerelemről egy poros földút kapcsán beszélő dal ránk rúgná az ajtót, de abban biztosak lehetünk, hogy a négy további korongon sem találunk ilyen mozgalmasnak ígérkező vállalkozást. Nekem éppenséggel nincs ezzel semmi bajom, mert a Standing in the Doorway, a Million Miles vagy a Can’t Wait felfrissített verziói egy csapásra megragadnak, miközben a szintén vérátömlesztésen átesett Tryin’ to Get to Heaven minden egyes, hangszerből vagy torokból származó hangja azokat a sebeket is feltépi, amelyeknek még a létezéséről sem tudtunk.

A Daniel Lanois kanadai producer és zenész közreműködésével, 1996–97-ben rögzített album azon kevés Dylan-stúdiómunkák egyike, amelyeken a mester demófelvételeket is készített; a gyakran tíz órán keresztül tartó, transzállapotban megélt zenélések alkalmával a turnézenészeit is bevonta. Azt nem lehet mondani, hogy Dylan szűkre szabná az életmű értelmezésének lehetőségeit, mert a bootleg-kiadványon korongról korongra végigkövethetjük, miből születtek az ismertté vált dalok, és azt is, hogy egyik-másik szerzemény miként szólt volna, ha végül rákerül a kiadott albumra.

A kulcsdalnak számító Not Dark Yet remixként, első és második verzióként, valamint egy 2000-es angliai turnén előadott változatában is meghallgatható, és ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik a legütősebb. Persze, az új színezés zeneileg még gazdagabbá teszi a költeményt (az eredeti is jó, de az újrakeverés határozottan felöltözteti a dalt), miközben valamennyi kísérletre igaz, hogy Dylan laikus bírálói által sokszor emlegetett hangminősége ragyogóan érvényesül.

Mississippi a címe a nagy visszatérő album második központi dalának, amelyet két véglegesnek hangzó változatban, három elvetett módon és egy 2001-es washingtoni koncertfelvételen is meghallgathatunk, de a piacra dobott albumon mégsem szerepelt (csak a következőn, a Love and Theft címűn). Milyen kár, gondolhatnánk, miközben állomásról állomásra nyomon követhetjük, hogyan változik a szerzemény, amely mindeközben úgy marad önmaga, hogy közben új – minden ízében komplex – dalok fakadnak belőle (szerencsére egyik sem közelít az eddig egyetlen ismertnek számító country-rock dallamvilághoz).

Csupa elgondolkodtató dolog: az idő kérlelhetetlen múlása, az elveszett szerelem, a magány szorítása, a társadalomból való kievezés. Mindezeket Dylan második leghosszabb dala, a 16 perc 31 másodperces Highlands a lehető legteljesebb módon adja vissza. A zenetörténet eddig úgy tudta, hogy a country, blues és a folk rock mezsgyéjén egyensúlyozó, melankolikus remekműnek van két másik verziója, amelyeket a stúdiózenészeken kívül más nem hallott. „Hé, Bob, van rövid verziója ennek a dalnak?” – kérdezte az egyik menedzser, miután Dylan először énekelte fel. „Ez volt a rövid” – jött a válasz. Talán nem árulok el nagy titkot: a bootlegen háromszor is meghallgathatjuk az ironikus dalt, de talán csak az újrakevert variáns ér az eredeti nyomába. (Míg más dalok eddig nem ismert sorokkal, szavakkal bővültek, addig a Highlands jó néhány ismert sora nélkül is meghallgatható.) Álom-e az élet? – ez a kérdés jut eszembe, amikor már sokadszorra hallgatom végig a hatórás kiadványt. Soha nem lehetünk biztosak semmiben, de ha Bob Dylan sziluetteket és árnyakat felrajzoló albuma valóban ilyen kivételesen gazdag érzelmekkel és élményekkel ruház fel, felesleges feltenni a kérdést, hogy higgyünk-e neki vagy sem. Elég, ha csodálattal adózunk a teljesítménye előtt.