Don-kanyar – kérdések, vitatható válaszok, tények

Lövészárok-harc a Donnál, 1942 nyaránA Don-kanyarban 1942–43-ban lejátszódott eseményeket, valamint Magyarország szerepvállalását illetően a történészek és kutatók véleménye megoszlik. Míg egyesek amellett foglalnak állást, hogy a 2. magyar hadsereget koncként vetették a feltartóztathatatlanul özönlő szovjet hadsereg elé, s a hatalmas emberveszteség elkerülhetetlen volt, mások azon a véleményen vannak, hogy a tragédia elkerülhető lett volna, ha a hadvezetés idejében reagál, s visszavonja a csapatokat. Az sem egyértelmű, hogy hősi halottaknak, áldozatoknak, avagy „egyszerű katonahalottaknak” tekintendők az elesett tízezrek, akiknek jelentős része ma is névtelen sírokban nyugszik Rudkino, Boldirovszkaja és Dubovoj közelében. Számos emlékirat tanúskodik arról, hogy a mintegy kétszáz kilométer hosszú Don-menti terepszakaszt védő haderő 1943 elejére már demoralizálódott, mivel kétes célért kellett feláldozniuk az életüket, s hogy a tisztek csak a legnagyobb szigorral tudtak némi fegyelmet gyakorolni az alakulatok fölött.

Pálcatörés helyett álljon itt egy túlélő néhány modata:

„1942–43-ban a Donnál a magyarok ugyan lelkesedés nélkül, előttük nem világos célért harcoltak, de kötelességtudatból. Ehhez képest pedig megtartották a becsületüket. Annak idején egymás közt azt mondtuk a hírhedt Jány-parancs tudomásulvétele után, hogy nem a hadsereg veszítette el a becsületét, hanem a legfelsőbb vezetés, a doni hadsereg szemében.”

A doni tragédia a tények tükrében

Történészeink szinte egyöntetűen állítják, hogy Magyarországnak nem volt közvetlen oka a Szovjetunió elleni hadba lépésre. Hogy erre mégis sor került, az a politikai vezetés azon meggyőződésével magyarázható, mely szerint Magyarországnak – az első és második bécsi döntés értelmében visszacsatolt Felvidék és Észak-Erdély megtartása érdekében – továbbra is szüksége van a Harmadik Birodalom jóindulatára. A lojalitás gyakorlása kezdetekben egy jelképes fegyveres támogatásban merült ki, ám a német haderő moszkvai csatavesztését követően a helyzet gyökeresen megváltozott. A Birodalom ekkor már konkrét lépéseket követelt – a magyar hadsereg kiküldését a szovjet frontra. Bár nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió elleni hadviselés súlyát a német vezetés alábecsülte – vagy a német háborús propaganda tudatosan bagatellizálta –, a románok részéről egyre nagyobb hangsúllyal felvetett, Észak-Erdély „visszacsatolását” célzó kontrarevíziós igények miatt a magyar kormány a hadba lépést mégsem tagadta meg.

1942. január 22-én született megállapodás arról, hogy Magyarország kiállít és a szovjet frontra küld egy egész hadsereget, mely kilenc könnyű hadosztályból, egy páncélos dandárból és egy repülőkötelékből fog állni. A miskolci 7., a pécsi 4. és a szombathelyi 3. hadosztályokon kívül nagy számban mozgósítottak tartalékosokat, sőt póttartalékosokat, azaz 30–45 év közötti személyeket is, és nagyszámban sorozták be a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó (elsősorban román) személyeket. Míg ezek a hadsereg közel húsz százalékát tették ki, a munkaszolgálatra kivezényelt személyek tíz százaléka zsidó, valamint baloldali aktivista volt. A hadifelszerelés döntő részét a németek bocsátották Magyarország rendelkezésére; s bár német katonai jegyzőkönyvek szerint „…Horthy és Bárdossy az egész magyar hadsereg részvételéhez nem járultak hozzá, hajlandók voltak lehetőségeik legszélső határáig elmenni, s a hadjáratban az eddiginél nagyobb erőkkel részt venni”. ĺgy indult meg 1942 áprilisában az első transzport a Don felé, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt.

A jobban képzett, értékesebb katonaanyag nagyobb része itthon maradt – áll a történeti forrásokban; ez azzal magyarázható, hogy a román fenyegetés jobban foglalkoztatta a hadvezetést, mint a keleti front történései.

Dicstelen vég?

A Don mellékére küldött 2. magyar hadsereg létszáma meghaladta a kétszázezer főt, ám hadosztályait mindössze két gyalogezred alkotta, míg a szovjet és német csapatok is három gyalogezredet tudtak felvonultatni hadosztályonként. Ezeket az úgynevezett könnyű hadosztályokat a német vezetés olyan harci feladatok végrehajtásával bízta meg, melyeket a teljes, jobban felszerelt csapatok is csak nehezen tudtak volna teljesíteni. A katonák úgy érezték, becsapták, a biztos halálba küldték őket – hiszen a sebesülteket helyben, Oroszországban ápolták, 1942 telén már akadozott az ellátás, és téli felszerelés hiányában ezrek estek a mínusz harminc–negyven fokos hideg áldozatául. A szovjet csapatok január 12-i áttörését követően (ekkor már át tudtak kelni a Don jegén) a honvédek tömegesen, fejvesztve menekültek a frontvonalról.

A fegyelem fenntartása érdekében Jány Gusztáv a következő parancsot adta ki: „Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd…”

A fokozatosan nyugat felé szoruló, elszórt csapatokban vonuló 2. magyar hadsereg végül száznegyvenhétezer katonát veszített; ebből több mint százezren a harcokban estek el, a többit az éhezés és a fagyhalál vitte el. A hadsereg története mindössze egy évig tartott, a parancs utolsó, 1943. április 4-én kelt bejegyzése ekképp hangzott:

„Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

Aláírás: Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, s.k.

Egy túlélő emlékei

Üveges Gábort 1942 júniusában vagonírozták be többedmagával, s indították el Kecskemétről a Don mellékére. Emlékirataiban ekképp emlékezik az ott történtekre:

„Már 1942 decemberének vége felé észlelhető volt az orosz haderő mozgása kelet felől. A magyar gyalogság ott volt a befagyott Don szélén, az oroszok pedig 30–40 fokos hidegben, a jégen át indítottak gyalogsági támadást. Ők igen jól bírták a hideget, s ez volt a másik fegyverük.

1943 januárjának elején sokaknak közülünk megfagyott a keze, lába. Nekem a kezem sebesedett ki a hidegtől, mert a vaságyú körül kellett foglalatoskodnom. Lehámlott a bőr is a kézfejemről, de azért nem küldtek hátra a gyengélkedőbe, illetve a tábori kórházba. Először a folyó töltésébe elsáncolt gyalogság vette fel velük a harcot, majd a tüzérség is. Emlékszem, hogy állandóan tüzeltünk: a jeget lőttük, amely az ellenség alatt beszakadt, és így fékeztük előrenyomulásukat.

Öt-hat hullámban nyomultak előre az oroszok. A gyalogságban szolgáló magyar katonáktól hallottam, hogy a rohamozó orosz katonákon igencsak érződött a vodka. ĺgy volt ez egy tíz napig, utána egyszerre minden elcsendesedett. Mi sem lőttünk, ők sem. Hadállásainktól balra arra lettünk figyelmesek, hogy nagyszámú katonaság érkezik. Azon magyar bakák voltak, akik már kezdtek meghátrálni, visszavonulni. Tőlük hallottuk, hogy az olasz hadállásoknál törtek be az orosz egységek, s hogy ostromgyűrűbe fogtak bennünket. Be voltunk kerítve. Akkor kezdődött a pokol…” (Forrás: net)