Doktor Faustus és a nyaralás

Thomas Mann Doktor Faustus című regényének 38. fejezete Gáspár Endre magyarításában így kezdődik: „Olvasóim már tudják, hogy Adrian teljesítette Rudi Schwerdtfeger éveken át csökönyösen táplált és kifejezett óhaját és írt egy testére szabott hegedűversenyt. (...) Valami különös van ezzel a darabbal: háromtételes, de nincs előjegyzése, mégis, ha szabad így kifejeznem magam, három tonalitális van beleépítve, B-dúr, C-dúr és D-dúr, amelyek közül, mint a zenész láthatja, a D-dúr amolyan másodfokú domináns, a B-dúr szubdomináns, míg a C-dúr pontosan a közepén van.”

Mann ezután részletesen elképzeli a virtuális hegedűversenyt a vezérakkordtól a tonikus hármashangzatok kiteljesítéséig. Hans Werner Henze Harmadik hegedűversenye (1997) Thomas Mann nagyregényének tömörítő zenei értelmezésére tesz kísérletet: a zene regényét teszi a regény zenéjévé. Henze ugyan nem követte Mann látomását, és csak a háromtételnyi zenei tér gondolatát vette át, s noha a technikai elképzelést nem is tartotta kihívásnak, Mann hangulati leírásainak mintha több ponton is megfelelni látszana. Az első tétel az érzéki-nosztalgikus emlékezésé, Esmeralda alakját idézi meg, a pillangóét (hetaera esmeralda) konkrét és átvitt értelemben is, élénk színekkel („ibolya- és rózsaszín”), s ahogy Mann írja a lepkéről, Henze zenéje is „röptében széltől sodort virágsziromhoz hasonlít.”

A második tétel (Das Kind Echo) szintén kisportré, méghozzá egy gyermeké, nevezetesen Nepomuk Schneideweiné, ahogy a zenét a brahmsi univerzummal is párhuzamba vonó Christopher Lyndon-Gee megállapította, aki a cédén a saarbrückeni rádió szimfonikus zenekarát vezényli. A záró tétel a Rudi S. címet viseli: Rudi Schwerdtfeger alakjában a „gyerekes démoniság diadalát” Henze az ingadozás és az önelemzés tónusaival jeleníti meg. Henze már évtizedek óta távol él Németországtól, 1953-tól véglegesen Itáliában telepedett le. Nem alaptalan tehát nosztalgikus-összegző vonásokat is felfedezni a hegedűverseny zenei szövetében.

A cd-n nem ez az egyetlen hegedűverseny: a zeneszerző 20 éves korában komponált (1946) alkotásával indít, mely az első műfajbeli próbálkozása. Henze ifjúkori, első, 1956-ig tartó korszakának névjegyeként is értelmezhetjük ezt a négytételes alkotást: itt nyilvánult meg talán először bámulatos, roppant zenei műveltséget mozgató ötvöző technikája. Különösen az figyelemre méltó, ahogy saját hangért küzdve helyenként ki-kijátssza a tizenkéthangúság technikáját, vagy ahogy az allegro és vivacissimo effektusok közti zenei teret biztos arányérzékkel és (leszámítva az első tételt) színhatásokban gazdag, már-már neoklasszicista megoldásokkal tölti ki.

Az utolsó zenei egység az Öt éji darab címet viseli, mely 1989-ben és 90-ben keletkezett. Peter Sheppard Skaerved, a hegedűművész, akinek a noktürnöket a zeneszerző Aaron Shorr zongoraművész társaságában dedikálta (és a korongon ők is adják elő), beszámolt a mű keletkezéstörténetéről is: Henze egy nyugodt karib-tengeri nyaralásra vágyott, ezért egy szinte lakatlan szigeten szállodájában szándékozott eltölteni pár napot. Nyugalom helyett viszont magát az éjszakai káoszt találta, mely nyughatatlan motorbiciklik zaját ötvözte dübörgő diszkózenével. A valódi nyaralást a zene jelentette, így született mintegy a valóság ellenpontjaként az öt miniatűrből álló, 1990-es keltezésű, mintegy kilencperces kiskompozíció. Már a tételcímek is egy idilli, antikizáló, árkádikus világot sugallnak: elégia, capriccio, két pásztordal, óda.

Az elsősorban operaszerzőként ismert és népszerű (Homburg hercege, Szarvaskirály, Bakkhánsnők, Az ifjú lord stb.) Henze három merőben más és más karakterű műve egészen különös összhatást kelt, mely a rémálmoktól a szenvedélyig, az érzékenységtől az érzékiségig ível. Zenéjében ott van schönbergi és a bergi örökség erős nyoma, mely sok esetben Sztavinszkij ritmusszerkezeteivel ötvöződik, de ez a hatáskomplexum sosem uralkodik el szemérmetlenül. Kiváló felvétel a hegedű ínyenc szerelmeseinek.

(Hans Werner Henze: Violin Concerto Nos. 1 and 3, Five Night-Pieces, Naxos, 2006.)