Disznó – fiktív történet, de nagyon ismerős

Egy thriller, amelyet az élet inspirált. És a halál. Ez áll a film plakátján. De idéz a tízparancsolatból is: Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Fiktív történet egy olyan fiktív ország jog- és erkölcsi értékrendjéről, amelyben a maffia átszövi a politikát, törvény és bűn között pedig átjárhatók a határok. 

Főállásban évekig oknyomozó riporter volt Soltész Árpád. A mečiari éveket, a vadprivatizációt és az akkori zűrzavaros időket a saját bőrén tapasztalta meg. Első regényében, a Húsban a kilencvenes évek kelet-szlovákiai maffiáját írta meg. Az oknyomozó újságírással időközben felhagyott, de mint mondja, csak azért, mert oknyomozó riportereknek alakít ki teret a munkájukhoz. Egy kisebb társaság, a Ján Kuciak Oknyomozó Központ vezetője, szerkesztője, menedzsere.

„Igazából senki sem kizárólag oknyomozó riporter – vélekedik. – Ez most divatos kifejezés, de nagyon kevesen vannak, akik valóban azok, és tényleg csak azzal foglalkoznak. Egy normális szerkesztőségben ugyanis rengeteg másfajta munkát kell végezni. Én is egyszerű riporter voltam, aki oknyomozó anyagokat is közzétett. A kilencvenes években ez teljesen új műfaj volt az országban. Nyolcvankilenc előtt ilyen nem létezett, nem volt kitől tanulni, tehát abban az időben nem is csináltuk igazán jól. Azóta nagyot fejlődött a szakma. Különböző szlovák napilapoknak tíz évig írtam riportokat. Utána inkább politikai kommentátor voltam, majd egy szlovák kereskedelmi tévécsatorna munkatársa. Ján Kuciak és párja, Martina meggyilkolása után egy adott pillanatban az az ötletem támadt, hogy folytassuk Janko munkáját. Az én szememben ő volt az első szlovák oknyomozó riporter, aki külföldi kollégákkal kezdett kooperálni. Ez lett a veszte sajnos. De úgy éreztem, az ő munkáját kell továbbvinnünk, és így alakítottuk meg két kollégámmal közösen a róla elnevezett központot. Ennek az élén állok, ezért nem lehetek politikai kommentátor. Ez a kettő elvileg kizárja egymást. Csinálom, amit csinálnom kell.”

A Disznó plakátján álló szlogen, a Ne ölj!, Ne paráználkodj!, Ne lopj! nagyjából ki is meríti a történet lényegét, vélekedik Soltész Árpád.

„A film nem az enyém, hanem a rendezőé. A forgatókönyvet is ő írta, hiszen író is, több sikeres regény szerzője. Az én regényemből két fő cselekményszálat emelt ki. Történetesen azt a kettőt, amelyet én is a legfontosabbnak tartok. Megnéztem a forgatókönyvet, mielőtt elkezdődtek a felvételek, és beszélgettünk is róla. Úgy láttam, érzelmi szinten sikerült továbbvinni, magasabb szintre emelni az anyagot. A regény kicsit máshogy működik emocionális szinten, mint a film, annyit elmondhatok. De amit hangsúlyoznom kell: nem dokumentumregényt írtam, hanem fikciót, amely tökéletesen reflektál az ország működésére, jelenlegi állapotára. És nem egy egészséges országról beszélünk. Beteg országról, amely gyógyítható, de nem fájdalommentesen. A történet szereplői nem beazonosíthatóak, inkább archetípusok. Általuk válik láthatóvá, hogy ebben az országban miképpen működik a hatalom, a politika, s mik a mozgatórugói azoknak, akik a hatalmat gyakorolják. Erre vonatkozik a film szlogenje is. Tulajdonképpen azt látjuk, hogy az ország vezető politikusai sokkal inkább gazember mentalitásúak, mint becsületes, politikusi gondolkodásúak. Ha valaki hatalmi pozícióba kerül egy demokratikus országban, akkor ugye, azt várjuk tőle, hogy a választóinak az akaratát érvényesítse a közéletben, és ne a pénz, a szex és a hatalomvágy motiválja őt. Ezt próbálja nagyon valóságosan megmutatni a film. Hogy ez nálunk így van, és nem maradhat így.”

Akárcsak a Hús, a Disznó is bestseller lett nem sokkal a megjelenése után. Kapott egy gyomrost, aki elolvasta. Hogy milyen hatással volt a bemutatás előtt álló új szlovák film a regény szerzőjére?
„Én is kaptam egy gyomrost, és ugyancsak erőset, de egészen más típusút, mint amilyet sokak szerint a könyv ad. Nagyon sok olvasótól hallottam, hogy miután elolvasta a regényt, fizikai rosszullét fogta el, de olyan, hogy hányingerrel küszködött. A film egy picit máshogy hat az emberre. Engem legalábbis elszomorított. Persze nem lehetek teljesen objektív. A regény az én gyermekem. Nem vagyok szülő, de a hasonlat érvényes. Megjelenik egy új könyvem, és az olyan, mintha gyermekem született volna. A film pedig már olyan érzést kelt bennem, hogy a gyermekem befejezte az egyetemet, és átvette a diplomáját. Már a saját életét éli, amit nem tudok befolyásolni. Mindig az én gyermekem marad, de már rajta múlik, hogy milyennek látják az emberek. De remélem, sikere lesz.”