Diagnózis

A vitális Margit néni, aki körül mindig zajlott az élet, változókorba lépett. Persze nem önszántából, ám a természet már csak ilyen: ha a nő elér egy bizonyos kort, tucatnyi tünettel vagy anélkül, de klimaxos lesz. Margit néni hónapokon át szenvedett a kellemetlen velejáróktól. S mint a becsületes, egészségét féltő emberek általában, a kezdet kezdetén orvoshoz fordult. Az orvos keveset szövegelt: inkább vizsgált, berendelt, beutalókat írt. Margit néni átesett a teljes kivizsgáláson, melynek végén kiderült, a hormonális változást egyéb szervi baj is tetézi. A ginekológus miómát állapított meg nála. Margit néni, sorstársaival egyetemben nem lapozta túl sűrűn a női betegségekkel foglalkozó vastag szakkönyveket, tehát nem ismerte a mióma természetét. Viszont azonnal pánikba esett, amint meghallotta az orvos hideg hangú, kategorikus kijelentését, mely szerint műtétet kell alkalmazni. Mégpedig a legdrasztikusabbat: méheltávolító operációt. Ezután megkezdődtek az újabb kivizsgálások. Mikor a halálra vált Margit néni ezek, és a mintavétel után bátortalanul megkérdezte orvosától, rosszindulatú-e a betegsége (a legrosszabbra célozva ezzel), az orvos ismét felülmúlta önmagát. – Nem látok bele (mármint a levett mintákba) – összegezte mogorván tudományát, s az eredmény érkeztéig betegállományba (ezzel teljes magányra ítélve) küldte reszkető páciensét. Mindenféle vigasztaló vagy biztató szó, esetleg pár mondatos, a betegséggel kapcsolatos felvilágosítás nélkül.

Hiába, szórakozásra nincs idő: a női orvosi rendelő mindig zsúfolásig tele van betegekkel!

Margit néni testileg-lelkileg összetörve ért haza. Csak a legrosszabbra tudott gondolni, hiszen a doktor arca annyira felhős, gondterhelt és sokatmondó volt! Pillantása, hangsúlya mindent elárult: itt a vég, nincs segítség, jó esetben a műtét után életben marad. Talán még pár hónap... És addig semmi megterhelő munka, kapálás, gyomlálás a kertben, semmi munkába járás! Margit néni magára maradt: a nehéz gondolatokkal, kétségekkel, halálfélelemmel. Az energikus, mindig jókedvű asszony búbánatossá, kétségbeesetté, magányossá vált. Gondolatai csak a betegsége, az élet múlandósága és a halál körül forogtak. Hiába próbálták vigasztalni szomszédasszonyai, ismerősei, ő csak azzal érvelt: az orvos nagy tudású ember, az orvos jobban tudja, különben is, az arckifejezése, hanghordozása mindent elárult – itt a vég! Margit néni rettegve, könnyezve készül a halálra – pedig csak egy műtét várja, a mióma meg a szakirodalom szerint jól kezelhető, nem rosszindulatú betegség.

Míg Margit néni magába roskadva retteg, a ginekológus tovább vizsgálja fontoskodó arckifejezéssel, és persze felesleges szóvesztegetés nélkül betegeit, akik többsége nem túl tájékozott a női betegségek és azok gyógyítása terén. Hogy igazán mit akart elérni doktorunk, azt talán csak ő tudja, de hogy a beteggel nem így kell bánni, abban biztosak lehetünk! Az orvos feladata a gyógyítás, a megfelelő felvilágosítás és tájékoztatás, még akkor is, ha átlagosan tíz-húsz perc jut egy-egy betegre. Hiszen a szóban forgó doktornak nem több, mint két-három perc alatt sikerült halálra ijesztenie Margit néninket is ahelyett, hogy biztató szavakkal, meg egy suta mosollyal reményt csepegtetett volna belé. Hát igen, morózus orvosunknak nincsenek női szervei, és a lelke sem nőnemű. Kérdéses az is, van-e lelke egyáltalán?