Derűvel a tragédiák ellen

„Tóth Szilvia a huszonöt-harminc közötti nemzedék egyik legtehetségesebb művésze – jellemzi őt a kiállítás kurátora, Szilágyi Sándor fotográfiai szakíró. – Szándékosan nem mondom, hogy fotográfus, mert ő igazából médiaművész. Használja ugyan a fotográfiát, ám hosszabb ideje azzal is kísérletezik, hogy a különböző fotográfiai eszközökkel készített állóképeket hogyan lehet megmozgatni, milyen módon lehet azokat újabb és újabb kontextusba helyezni.”

Akkor él, lélegzik és lüktet a nagyváros, ha lakója életre kelti, vallja Tóth Szilvia, aki ezt a folyamatot igyekszik a fotográfia eszközeivel nyomon követni és dokumentálni. Azt a csodát (ő nevezi így) átvezetni a fotópapírra, amitől egy város él, s amivel az ember él a nagyvárosból.

„Budapesti vagyok, megszerettem és szeretem a nagyvárosi életformát, azt, ha pörög körülöttem az élet – mondja. – A városi életmód legizgalmasabb pillanatait keresem, és azokat próbálom megmutatni másoknak. Ugyanolyan élménnyé tenni számukra, mint amilyen élmény az én számomra.”

Talán ezért is mondja a kurátor, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt ezt a kiállítást, ezekből a képekből – amelyek szerinte a hagyományos értelemben nem fotográfiák – nem biztos, hogy meg lehetett volna rendezni, mert a közönség esetleg nem értette volna, annyira szubjektív az, amiről szólnak. „Én úgy látom ezeket a képeket, úgy tekintek rájuk, mintha egy útinapló készült volna, ám a naplóba nem kis történeteket jegyzett volna fel az utazó, hanem apró lírai töredékeket. Nem kész verseket, hanem hangulatokat, érzéseket. A szubjektív jelleg másik forrása, hogy Szilvia nem ismeri a fotóin szereplő embereket – erre utal a kiállítás címe is. Ezért a képek nem annyira róluk szólnak, mint inkább arról, ahogyan Szilvia emberként-fotósként nézi és látja őket.”

Fotósként Tóth Szilviát 2002-től érdekli a város és az ember kapcsolata. Akkor készítette el az Iparművészeti Egyetemen – diplomamunkaként – első sorozatát a budapesti életről. Több életképet fotózott Helsinkiben is, ahol ösztöndíjjal töltött el hosszabb időt.

„Úgy járom a várost, és úgy figyelem az embereket, hogy lehetőleg pozitív képeket készítsek. Ha ugyanis az ember figyeli a médiákat, nézi a tévét, másról se értesül a hírekből, csak tragédiákról. Pozitív történésekről a hírek nem nagyon szólnak. De – hogy a saját területemnél maradjak – a Word Press-fotók nagyon nagy része ugyancsak tragédiákat örökít meg, elsősorban a háborúk borzalmairól tudósít. Sőt, a riportképek is elsősorban a drámákra fókuszálnak. Megértem, hogy az élet tragikus oldalát meg kell mutatni, de mára ez a hatásvadászat eszköze lett, s mivel az emberek folyamatosan kapják a borzalmakról szóló képeket, egyre érzéketlenebbé válnak irántuk. Kompenzálásképpen, a drámák feloldására próbálok a városi emberek életén keresztül pozitív értékeket közvetíteni. Igaz, nagyon nehéz csak derűs kisugárzású ember-város kapcsolatot mutatni, különösen, hogy igyekszem megmaradni a realitás talaján. Csakhogy az ember a személyiségével is befolyásolhatja a helyzeteket: ha a kapcsolatait pozitív szemlélettel alakítja.”

Tóth Szilvia realitásból született képi világa nem marad csak a kedves, derűs, pozitív dolgok forrása. Vannak „durvább” képei is. Példaként ne a legkeményebbet említsük, amely egyébként az erotika területére vezet, és a „hard elhajlás” felé közelít, hanem a kevésbé durvábbat, amelyik „soft elhajlást” mutat be finom jelzéssel. Két lány van a képen, fura figura öleli át őket. A háttérben egy borivó alak látható, elöl pedig egy férfi... – nyomdafestéket még tűrő kifejezéssel (körülírással) megfogalmazva – félre nem érthető módon a nadrágjában matat.

„Ilyen furcsa, bizarrabb helyzeteket azért fotózok, mert szeretem az iróniát és a groteszk hangvételt is. Mivelhogy a groteszk is képes pozitív energiákat sugározni.”

A fotókon vannak rendőrök, vasúti alkalmazottak, kalauznő, gyerekek kutyával, unatkozó utcagyerekek játékpisztollyal, budizó nénikék, de az éjszakai életet szolgáló szórakoztatóipar alakjai is feltűnnek bevetési helyzetekben. A képeket nézegetve arról faggatom Tóth Szilviát, van-e kedvenc embertípusa, milyen fazonokra kapja fel azonnal a fejét, illetve rántja elő a fényképezőgépét.

„Engem bármelyik ember meg tud fogni. Nagyon fontos egy kép megszületéséhez, hogy a helyzet minden dimenziója együtt hasson. Igaz, hogy az emberek vannak az előtérben, tehát úgy tűnhet, ők a legfontosabbak, ám ugyanolyan lényeges az a kicsi háttér is, amely a városból látszódik. Együtt választom meg a kettőt. Ha működnek együtt, ha a háttér és a figura éppen megtalálja egymást, akkor készítek fotót.”