Derűs kép az „árnyékos” oldalról

Hol az anyukájuk? Somogyi Tibor felvételeiHogy hogyan lehet valakinek évente két szülinapja, számomra sokáig talány volt. Egészen addig, amíg a sors nem saját, vér szerinti gyermekeiket nevelő emberekkel hozott össze. Tőlük tudtam meg, hogy az „igazin” kívül a gyermek örökbefogadásának dátuma is szülinapnak számít, mert mindkét „fél” ettől az időponttól tudatosítja, hogy egymáshoz tartoznak. Hát így.

SZÁMOK MÖGÖTT AZ EMBER

Aki csak egy kicsit is utálja a matematikát, jól tudja: a számoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy egyáltalán nem fejeznek ki semmit; azt is mondhatnám, önmagukban nincs értelmük. Ezért is sorolják az egzakt, azaz elvont tudományok közé. Más a helyzet, ha az adatok egy személyre, vagy ha emberek csoportjára vonatkoznak; ebben az esetben akár az adott társadalom mércéjeként is felfoghatók.

Mint például az árvaházakban nevelkedő gyerekek számát tekintve. A családügyi tárca statisztikájából kiderül, hogy 2002-ben 3247 gyermek lakott az ország nyolcvannyolc állami és egyházi gyermekotthonában, ami a körülbelül ötmilliós népességre kivetítve azt jelenti, hogy megközelítőleg ezerkétszáz emberre jut egy árva gyerek. Hozzá kell fűznöm, hogy a helyzet a tavalyit megelőző évekhez képest látványosan javult, hiszen öt évvel ezelőtt, 1998-ban a gyermekotthonok lakóinak a száma csaknem elérte a négyezret. 2002-ben 59 volt az olyan családoknak a száma, melyekben „hivatásos szülők” gondoskodtak a gyerekekről, és 135 önálló csoportban 1322 gyermekkel foglalkoztak. Ha ezekhez az adatokhoz hozzászámítjuk a speciális bentlakásos alapiskolákat látogató (1998-ban 762, 2002-ben 1248), valamint az intézeti nevelés alá helyezett (1998-ban 6218, tavaly 6772) kiskorúakat, láthatjuk, hogy nem is annyira az életszínvonal vagy a szülők felelősségtudatának növekedéséről van szó, hanem arról, hogy az adatokat némileg „kozmetikázták”, ami esetleg hamis illúziókat kelthet. Az elhagyott gyerekek száma ma is majdnem eléri a hatezret, az örökbefogadási szándék pedig egyre kevésbé nyilvánul meg. De az ország jogrendje sincs igazán a helyzet magaslatán az örökbefogadások lebonyolítását illetően. Egy szó, mint száz – még mindig nincs mivel dicsekednünk.

MEGOLDÁS KERESTETIK!

A Panta Rhei könyvesbolt igazgatója, Bödők László a tíz jelenlevő gyermek mindegyikének átnyújtott egy-egy könyvvásárlási utalványt – lehetne a jelszava annak az alig maréknyi embernek, akik – létrehozva néhány polgári társulást – a gyermekotthonok neveltjeinek támogatását, útjuk egyengetését tűzték ki célul. Bár számuk az árvákéhoz viszonyítva tényleg nem nagy, a munka, melyet magukra vállaltak, ha apró léptekkel is, halad. Egy ilyen lépésként fogható fel az ország legnagyobb könyvesboltjában, az egyik pozsonyi Panta Rheiben október 7-én megrendezett „keresztelő” is, melynek „alanya” ez esetben – furamód – egy könyv volt.

Marie-Claude Monchaux Nekem két születésnapom van című könyve először 1977-ben látott napvilágot, majd több kiadást megélt, miközben a világ számos nyelvére – többek között magyarra is – lefordították. Örökbefogadott és -fogadó számára egyaránt útmutatásként szolgálhat az olyan kényes kérdések megválaszolása során, melyek előbb vagy utóbb mindenképp elhangzanak; mint például a „De akkor én most kinek a gyereke vagyok?”, vagy „Mégis, hogy kerültem hozzátok?”

A kis könyvecske mégis több egy közönséges „családi bedekkernél”. A szociológusok, a pedagógusok és a lélekbúvárok egyöntetűen állítják, hogy szerzője alapos munkát végzett, sikeresen pótolta azt a hiányt, amely a gyermeklélektannal kapcsolatos irodalomnak az örökbefogadás körüli problematikát tárgyaló részében halmozódott fel az évtizedek során. Mert a szakirodalom sokáig „agyonhallgatta” ezt a témakört, már-már tabuizálta, aminek az lehetett az oka, hogy a társadalom nem szívesen szembesült az elhagyott gyerekek létezésének tényével. Pedig mindig itt voltak, a gyermekotthonokban várva a pillanatot, amikor végre értük jön valaki... A nevelőszülők gondja pedig az évtizedek során szinte semmivel sem lett könnyebb.

A dunaszerdahelyi Aquarius Könyvkiadó által szlovák nyelven megjelentetett kiadvány fordítója, Tatiana Koprdová bevezetőjében pontosan megfogalmazza, miért is van szükség erre a könyvecskére. Mint gyermekotthon-igazgató írja: „Szakmai gyakorlatom során aránylag gyakran találkozom a leendő nevelőszülők nagy dilemmájával, azzal, hogy elmondják-e a gyermeknek a teljes igazságot. Azt, hogy nem a sajátjuk, hogy a gyermekotthonból vették magukhoz. Ha igen, akkor mikor és miképp? Az első kérdésre a válaszom egyértelmű IGEN.

S hogy MIKOR? A válasz kézenfekvő: amikor a gyermek kérdi. De akkor is, ha nem kérdi, viszont elérkezettnek tartjuk az időt... Ez mikor jön el? A szerető szív jelezni fogja. Tudom, és bízom Önökben, miként gyermekük is. Ne okozzanak csalódást, ne csapják be, fájdalmat okozva neki és önmaguknak is.”

MI MINDEN FÉR EGY KÖNYVBE?

Akik maguk is gyermekeket fogadtak be és el örökre: (balról) Győry Attila, a könyv kiadója, Tatiana Koprdová fordító, gyermekotthon-igazgató, Eva Černá parlamenti képviselő és Bugár Béla, a parlament alelnökeMint tudjuk, minden „rendesebb” keresztelő keresztszülőket kíván; nem képezhet ez alól kivételt a könyv sem. A megtisztelő feladatot Eva Černá parlamenti képviselő, valamint Bugár Béla, a parlament alelnöke vállalta magára, akik mindketten nevelőszülők is. A ceremóniát követően, melyet Slavomír Kmeť dalai foglaltak keretbe, a képviselő aszszonnyal az örökbefogadások jogi hátteréről beszélgettünk.

„Mivel nagyon szívemen viselem az árvaházban élő, elhagyott gyermekek sorsát, néhány képviselőtársammal február folyamán körbejártuk az országot. Több gyermekotthont felkerestünk, de ellátogattunk a kerületi és járási hivatalok illetékes osztályaira, s az igazságügyi és a családügyi minisztériumba is. Mivel sok visszáságra fény derült, mai sajtótájékoztatónkon meglehetősen élesen mutattunk rá ezekre. Többek között arra, hogy az ország keleti részében a hivatalok fölösleges akadályokat gördítenek a külföldről jelentkező leendő nevelőszülők elé, így két év alatt mindössze két-három gyermek talált otthonra és szülőkre. Néhány esetben a hivatalnokok leváltásához kellett folyamodnunk, ami, úgy tűnik, lökést adott az ügynek; örömmel mondhatom el, hogy a látogatásunk óta eltelt mintegy fél év során a külföldre adoptálandó gyerekek száma túllépte a hatvanat. Remélhetőleg változások fognak beállni a leendő nevelők számára kiadott kérdőíveket illetően is. Tudni kell, hogy az eddig érvényben levők már-már az emberi jogokat sértő kérdéseket is tartalmaztak, valamint számos olyan kitételt, amelyek megválaszolása egyszerűen lehetetlen és fölösleges volt.

Hiányosságokat tapasztaltunk a bíróságok működésében is, melyek az adoptációs kérelmeket ugyanúgy kezelték – ez főképp a folyamat hosszadalmasságára utal –, mint a többi ügyet. Figyelmen kívül hagyva azt, hogy itt emberek sorsáról van szó, akiknek minden nap számít. Állítják, hogy a várakozási idő körülbelül négy hónap, ami nem fedi a valóságot, hiszen jómagam is végigjártam ezt az utat, és közel egy évet kellett várnom, amíg az ügyemet elbírálják. Tudok olyan esetekről is, amikor a leendő nevelőszülők több mint két évet vártak. Az ilyen ügyek orvoslása a közeljövő feladatai közé tartozik; a megoldás az volna, ha a bíróságoknak záros határidőn belül kellene döntést hozniuk ezekben.”

Győry Attila, az Aquarius Kiadó tulajdonosa szintén az érintettek közé tartozik, hiszen két kislány nevelőapjaként végigjárta a hivatalos ügyintézés minden lépcsőfokát. De, mint mondja, megérte.

„Hogy a problémát kezelő jogrend hiányos, nagyon enyhe kifejezés; de kaotikus a helyzet egész Európában is. Imént mondta el Bugár úr, hogy készül egy, az összes idevágó jogszabályt összefogó törvény, amely meggyorsítja az ügyintézést, felszámolja a fölösleges akadályokat. A gyerekek érdekében erre szükség is van, hiszen olykor éveket kell várniuk arra, hogy nevelőszülőkhöz kerüljenek.

Ami a mai rendezvényt illeti, kiadónkról tudni kell, hogy elsősorban a magyar könyvpiacon vagyunk otthon, de időnként megjelentetünk szlovák nyelvű kiadványokat is – kiváltképp ha azok jó ügyet szolgálnak. ĺgy van ez a Nekem két születésnapom van című könyv esetében is, mely az idevágó irodalom felkutatása során került kezembe először. Elolvasása után merült fel bennem az ötlet, hogy szlovák nyelven is kiadjam, útmutatásul a hasonló cipőben járó leendő nevelőszülők számára. A gondolatot tett követte, majd féléves szervező- és alkotómunka gyümölcseként most ezt a kis könyvet tudjuk letenni az asztalra. A fordítást a problémakörben jártas, szaktekintélynek számító Tatiana Koprdovára bíztuk, a többi pedig az olvasón múlik. Fontosnak tartom tudatni velük, hogy a könyv megvásárlásával a gyermekotthonok könyvtárainak bővítéséhez járulnak hozzá, hiszen a kiadó az eladásból befolyt összeg teljes egészét erre a célra ajánlotta fel. Az üzleti szempont e könyv esetében másodlagos; számomra fontosabb az érzelmi indíttatás. Úgy érzem, tartozom ezzel az olvasóközönségnek.”

Koprdová asszony az évtizedek során szerzett tapasztalatait ekképp foglalta össze:

„A kisgyermek számára fél év is nagyon hosszú – mindezt csupán azért jegyzem meg, mivel osztom a képviselő asszony véleményét a bírósági döntéshozatal hosszadalmasságát illetően. A jogrendszer hiányossága és a hivatalok „ügyintézési készsége” szépen kiegészítik egymást – az érintettek, tehát a nevelőszülők és a gyermek kárára. Úgy gondolom, hogy ezt a várakozási időt sikerül majd lerövidíteni, ha a törvényhozó testület tagjai is komolyan gondolják, és hogy a gyermekotthonok csupán „átszállóállomássá” válnak a gyerekek számára.

A könyvhöz csupán annyit fűznék, hogy megtisztelőnek tartottam a kiadó felkérését. Remélem, szülők és gyermekek számára egyaránt élvezetes lesz majd az olvasása, és még közelebb kerülnek egymáshoz.”

HOGY MI MINDEN HANGZOTT MÉG EL?

Többek között az, hogy a gyermekotthonokat támogató szponzoroknak leginkább csak karácsony tájékán jutnak eszükbe az elhagyott gyerekek; az év folyamán mintha nem is léteznének. Félig biztatás, félig hivatalos tájékoztatás szintjén szó esett arról is, hogy még idén megregulázzák azokat a fránya törvényeket, a kerékkötő imposztoroknak pedig majd jobban a körmükre néznek. A képviselő asszony és az alelnök úr a sokak által irigyelt egyhavi fizetésüket ajánlották fel a dunaszerdahelyi gyermekotthon javára, a Panta Rhei könyvesbolt igazgatója, Bödők László pedig a tíz jelenlevő gyermek mindegyikének átnyújtott egy-egy könyvvásárlási utalványt. Majd – véget vetve a zenének –, hazamentek a leányok és a legények. Ami bennem útravalóul megmaradt, az szavakkal nehezen ragadható meg. Miközben elnéztem az eleinte visszafogottan üldögélő, majd a könyvespolcokat felszabadultan böngésző gyereksereget, akaratlanul azokra gondoltam, akik – mindenhatónak képzelve magukat – arra ítélték őket, hogy egyetlen, soha vissza nem térő gyermekkorukat nevelőotthonban töltsék. Aztán meg arra, hogy bár a társadalom (a másik mindenható, amelynek senki sem tudja a lakhelyét) gondoskodik róluk, ez szinte csak a testi és szellemi fejlődésük szabta igények kielégítésére korlátozódik, pedig az érzelmi kötődés kialakítása ugyanolyan fontos; mondhatnám: ez adja az élet savát-borsát. Félútban hazafelé az is megfordult a fejemben, vajon hánynak adatik majd meg közülük, hogy ők is „hazafelé” bandukolhassanak, abban a biztos tudatban, hogy valaki vár rájuk; egy ember, akit „megszelídítettek”, és most már örökkön örökké gondoskodniuk kell róla. És hasonlók...

Mintegy végszóra pedig megnyíltak az ég csatornái, és valakik föntről megsiratták a jobbra fordulni csak ritkán akaró, megátalkodott világot.