Dávid Teréz halálára

Hosszú élettel áldotta meg a sors Dávid Terézt, hiszen 96 évet szorított ki neki a mérhetetlen időből, ami emberi léptékkel mérve isteni kegyelem, bár ő ezt, különösen az utóbbi egy-két évben, már nem így érezte. Vágyott oda, ahol édesanyja, édesapja, testvére, minden családtagja, sok-sok közeli jó barátja várta. S bár nem volt vallásos, a szíve mélyén hitte, találkozik majd szeretteivel, valahol... Élete utolsó időszakát a múltba tekintés, a hazafelé sóvárgás, s az öregséggel való napi küzdelem kötötte le. Pedig lélekben sohasem öregedett meg. Az utolsó időszakban emlékezete már ki-kihagyott, a gyermekkor, az ifjúság bohó időszaka azonban mindvégig éles fényben megvilágítva lebegett előtte. Az út a század elején az erdélyi Görgényszentimréből vezette őt Ungváron át, kis budapesti és prágai kitérőkkel Pozsonyba, ahol végleg letelepedett. Mielőtt néhány éve egy pozsonyi nyugdíjasotthon lakója lett, a Hviezdoslav Színházzal szemben lévő bérház egyik lakása volt az otthona. Innen rálátott arra a helyre, ahol az ötvenes évek vége felé bemutatták a darabját.

Eredeti foglalkozását tekintve fényképész volt, ám az irodalommal ifjú korától meghitt barátságban volt, s bár itt-ott korábban is kacérkodott az írással, drámaíróként, rádiójáték-szerzőként csupán az ötvenes években kezdték megismerni a nevét. Az írás tudományát és művészetét, az irodalom ismeretét nem egyetemen tanulta, s a szó legszorosabb értelmében sohasem volt igazán tudatos alkotó, ám tehetségét, íráskészségét nem lehet elvitatni. Lehet, hogy témaválasztását sokszor, sok tekintetben a kor, a társadalmi közeg túlontúl meghatározta, mégis sokféle írói gondon, buktatón átsegítette őt alkati könnyedsége, veleszületett íráskészsége, kedves öniróniája, bölcs humora.

Lélekben sohasem öregedett meg, mindvégig az az álruhás Ophelia maradt, akit ifjú korában, vágyálmaiban a színpadra képzelt. Erről így ír önéletrajzi könyvében, az Utóiratban: „Műkedvelő előadásokon, matinékon gyakran volt sikerem. Napi kötelezettségeimről megfeledkezve álltam órák hosszat a tükör előtt ... hol Júlia voltam, hol Ophelia... Ugyanakkor ezek voltak a legboldogabb pillanataim is, mert a közönség minden esetben szűnni nem akaró ovációban részesített, és én nagyon sokáig hajlongtam a függöny, illetve saját tükörképem előtt.” A színház világa mindig vonzotta, izgatta, talán ezért írt színpadi darabokat, s lett egy időre a MATESZ dramaturgja is. Ezek voltak életének legszebb évei.

Dávid Teréz számára az írás lételem volt. ĺrt, mert ötletei voltak. Egy-egy téma, egy-egy fordulat, egy-egy játékos, bolondos ötlet. Nem az írásért írt, nem az önmegvalósítás izzadt robotjával, hanem a téma kényszerében, a közlés öröméért. S a közönség szerette.

Elsősorban a téma, az ötlet kibontása ösztönözte munkára, araszoltatta előre pályáján. Több műfajú író volt, a színdarabíráson kívül regényíróként is jeleskedett, és sok elbeszélést, hírlapi cikket, humoros hangvételű karcolatot vetett papírra. A Dódi, Az Asszony és a halál, a Vidor család, a Fekete bárány, a Kísértetek múzeuma, a Kásahegy, a Látomások, az Ifjúságból elégtelen, a Mesélő nemzedék, az Időzített boldogság, az Utóirat és más művei könnyed, mesélő stílusukkal kellemes órákat szereztek az olvasóknak. Darabjait műkedvelő színtársulatok is gyakran műsorukra tűzték. Egyik könyvében megrendítő, szép emléket állított a haláltáborban elpusztult édesanyjának.

Humora, öniróniája a legnehezebb pillanatokban is megvillant, s átsegítette őt fájdalmain, bajain. Akik ismerték, tudják, nem volt rossz ember, s ha nem lenne író, s nem maradna utána tucatnyi könyv, cikk, színdarab, mai világunkban ez sem lenne kevés ahhoz, hogy emlékét híven megőrizzük.