Dallamok egy túlvilági dzsesszklubból

Eddig is tudtam, hogy ebből az országból nehezen lehet elrajtolni a világhír felé, a dzsessz műfajban utazók zöme már az átkosban igyekezett külföldön érvényesülni, vagy egyszerűen csak nyugaton megkeresni a betevőt. Azt azonban nem is sejtettem, hogy egy elegáns bécsi szállodában éveken át Európa egyik legjobb zongoristája játszott. És ezzel nem vagyok egyedül. Ernest Oláh ugyanis nem volt az a nyomulós fajta, megelégedett alkalmanként hatvan-hetven ember lelkes tapsával és a szakma elismerésével. Két éve halott, nem érhette meg első szólólemezének megjelenését, ami azért is megdöbbentő, mert több mint negyven évet töltött zenéléssel. Ha nem lenne egy JazznArts nevű apró német kiadó, egy Hevhetia nevű hazai terjesztő, és mindenekelőtt egy Roman Oláh nevű fiatalember, aki apjának kívánt emléket állítani, sosem tudom meg, micsoda géniusz született Losoncon, tőlem egy köpésre.

A szlovákiai Oscar Petersonnak nevezi a szakma ezt az érzékeny és invenciózus zenészt, aki világhírű példaképéhez hasonlóan a trió formát kedvelte leginkább. A válogatást Oscar on my mind címmel dobták piacra, nem véletlenül, hiszen amellett, hogy szerepel rajta egy Hello Oscar című szerzemény, néhol szinte már Petersont hallani Oláh zongorájából. A nyolc saját szerzeményt három különböző helyszínen és időpontban rögzítették, a legrégebbi felvétel 1983-ban készült a Szlovák Rádióban, a legutóbbi pedig 2001-ben. Virtuóz improvizációkkal széttördelt andalító dallamok, romantika és kísérletezés, az önkifejezés öröme, végletekig csiszolt előadásmód. A lemezről olyan fokú spontaneitás érződik, mintha Oláh egy ültő helyében játszotta volna fel az egészet. A zenei kalandozás leginkább a híres balladákból álló egyvelegben érhető tetten, az Over the Rainbow-ra, vagy a Yesterday-re ugyanis alig lehet ráismerni. A saját számok egyszerre dallamosak és nagyléptékűek, ötvözik a petersoni örökséget a saját kútfőből származó érdekes fordulatokkal. Sok az eklektikus kombináció, különleges harmónia, mindezek mellett viszont végig emberközeli és meghitt marad az előadás. A két kolléga, Mózi Imre (bőgő) és Döme József (dob) szinte nem is hiányoznának, bár természetesen szépen a zongora alá dolgoznak. Egy szó, mint száz: ha lennének nálunk dzsesszklubok, ilyen zenének kellene ott szólnia.