Csak egy tánciskola?

Ugyan, csak egy tánciskola, mondhatnánk. Szép ruhába öltöznek a gyerekek, esetlenül izegnek-mozognak, a koszorúcskán eltáncolják, amit tanultak, és minden megy tovább. Csak egy tánciskola? Nem tudjuk, hány kölyök tanulta meg ott és akkor, milyen előre engedni egy kis hercegnőt a bejáratnál, virágot adni neki, felkérni egy táncra. Hány ifjú hölgy tanult némi önbecsülést, kikérve magának az illetlen, mai szóhasználattal bunkó eljárást. Hány kölyök tanult meg zakót viselni, s mennyi lány körömcipőt.

Ha rendezvényre, fontos eseményre készülve nyakkendőt kötök, mindig eszembe jut: Az illemszabályokat nem azért találták ki, mert valakinek nem volt más dolga, mint etikettet írni, hanem azért, hogy ne tapossuk el egymást a világban. Ezt a mondatot több mint harminc éve, nyolcadikosként hallottam Keller Gábortól. Attól az érsekújvári tánctanártól, aki a 60-as években otthonában, egy kisvárosban építette föl azt a kis táncos világot, amelyet másutt szocialista nagyvállalatok pénzeltek. A provincia táncmesterétől, aki sosem volt provinciális, aki a tánciskolánál tovább jutó gyerekeknek megmutatta az akkor bejárható világot. Akinél sokan először hallottuk Frank Sinatrát, Ella Fitzgeraldot, mert az edzésen ők énekeltek – lemezről, persze. Ott hallottunk Brahmsot, a Magyar táncokra készült két koreográfia évekig volt műsoron. Ott hallottunk big bandet, s a valceren s a csacsán túl bizony kaptunk egy kis Martha Grahamet, Isadora Duncant, nagy újdonság volt ez az átkosban. Egyik hétvégén Szalkán roptuk, hogy egy héttel később Szombathely, Gdansk, Maribor vagy Ústí nad Labem parkettjén állhassunk, vagy csak nézhessük az akkori világszínvonalat, beszélgessünk Antal Imrével vagy Donny Burnsszel. S mentünk, mert megmérgezett minket is a tánc, a mozgás öröme. Aztán valakiből tánctanár lett, van, akit elszippantott a jazz, s a színpadon kötött ki, mást a táncházmozgalom csábított el, s van, aki ifjúsága szép hobbiját befejezve egyszerűen csak rendes ember lett.

Nem tudom, negyven év alatt hányan voltak kamaszok a Csemadok érsekújvári táncklubjában. Nem tudom, a 70-es, 80-as években észrevették-e néhányan, hogy az újvári szervezet nem véletlenül volt a legnagyobb magyar közösség az országban. Nem tudom, fontos-e másnak, hogy volt vagy húsz év, amikor Dél-Szlovákia egyetlen versenytánc-csapata volt Keller Gáboré. S azt sem tudom, ma fontos-e, hogy a Csemadok házába a magyar gyerekek hazajártak, a szlovák gyerekek pedig ott tanultak toleranciát, hogy aztán az életben soha ne fogadják el szalonképesnek a butamagyarozást. Nem tudom, hány ezer gyermek tanult meg társaságban mozogni, hány kölyök kapott némi önbizalmat, s hánynak volt az a néhány táncos év nem más, csak egy jó közösség. S nem tudom, tudta-e valaha Gabi bácsi, hogy tulajdonképpen közösséget épít, emberségre nevel, szeretetteljes szigorral. Tanárként, edzőként, pontozóként, versenybíróként, kultúraszervezőként. Nem tudom, milyen táncos lehetett, arról eredményei, saját s neveltjeinek nemzetközi osztálya, formációinak helyezései beszélhetnek. Csak azt tudom, hogy sokan ifjúságunk egy részét veszítettük el távozásával. Érsekújvár pedig a város egyik jelentős formálóját – bízom benne, hogy ezt az újváriak tudják.

Csak egy tánciskola? Az élet megy tovább, s miközben e sorok íródnak, politikusnak avanzsált futóbolondok fogalmaznak meg faragatlanul sértő mondatokat. Ők nem jártak Gabi bácsi tánciskolájába. Akik jártak, élményben, tudásban, emberi tartásban lettek gazdagabbak. Nagyon sokan. Ez is lehet életmű. S még büszkék is lehetünk rá.