Csak a titkait vitte magával

Új kiadásban megjelent memoárkötete, Moje zrcadlo (Az én tükröm) első oldalán azt is közli: magánéletéről csupán annyit mond el, amennyit irodalmi munkásságával kapcsolatosan fontosnak tart. „Legteljesebben ugyanis a könyveimben vagyok jelen. Ha száz év múlva olvas majd valaki, úgysem rám lesz kíváncsi. De ha mégis, az alapján alkosson képet rólam, amit a könyveim nyújtottak számára.”

Az Európa-szerte jól ismert szerző, akinek műveit tizenöt nyelvre fordították le, a hetvenes-nyolcvanas években a magyar olvasók körében is nagy nép?szerűségnek örvendett. A Theodor Mundstock úr, a Variációk sötét húrra, az Utazás az ígéretek földjére, a Boldogtalanok bálja, a Natalia Mooshabr egerei és a Juraj Herz által filmre vitt A hullaégető (Rudolf Hrušínský emlékezetes alakításával) az olasz, a német, az angol és az amerikai könyvpiacon is siker volt annak idején. Külföldön legtöbb műve magyar és lengyel fordításban jelent meg. Ladislav Fuks már életében klasszikussá vált, ember és társadalom viszonyáról, a fanatizmusról és a gonoszságról mindent elmondott, amit író elmondhat. A borzongatás tudományát tökéletesen elsajátított írótól Stephen King, a horror amerikai nagymestere is különórákat vehetett volna.

Emlékiratainak utolsó két fejezetét halála előtt nyolc hónappal, 1993 decemberében adta le az író. 1994 júniusában már nem érezte jól magát, így folytatást vagy kiegészítést nem várhatott tőle a kiadó. Jiří Tušl A co bylo za zrcadlem (És ami a tükör mögött volt) címmel továbbírta a könyvet, pontosabban beleírt tíz fejezetet, tíz Intermezzót, és néhány visszaemlékezéssel (többek között Ivan Klíma soraival) is kibővítette.

Nekünk, magyar olvasóknak, Ladislav Fuks híveinek különösen szívmelengető az az öt fejezet, amelyet magyarországi útjairól ír a könyvben, több irányba kiterjedő részletességgel. „Budapestet majdnem olyan jól ismertem, mint Bécset – írja. – De amíg Bécsben mindent értettem, addig magyarul soha, egyetlen szót sem tudtam. Egyszer azt kérdezte tőlem valaki, értem-e a könyveim magyar címét, s nekem be kellett vallanom, hogy nem, azt sem tudom, melyik melyik. Csak az impresszumból állapítom meg, hogy mi a mű eredeti címe.” 1965 és 1988 között több mint harminc évig utazgatott Magyarországra Ladislav Fuks. A leggyakrabban az Európa Könyvkiadó meghívására, de a magyar Kulturális Minisztérium és a Magyar Írószövetség is gyakran vendégül látta. Első útjai egyikén Nádas Péterrel is barátságot kötött, akitől később dedikált könyvet is kapott. „Amikor ő jött Prágába, virágcsokorral vártam, ami láthatóan meghatotta őt.” Magyarországi útjairól nyilván naplót vezetett a prágai író, hiszen emlékirataiban még arról is beszámol, hogy hol, mikor, kivel, milyen finomságokat evett. Az Európa Kiadó igazgatójával például a budai Várban vacsorázott, ahol életében először hortobágyi palacsintát evett. „Kitűnő volt” – állapítja meg, és azt is leírja, hogy miből áll ez a finom magyar specialitás. Külön fejezetben ecseteli az utcán vett grillcsirke ízét, hogy azért olyan finom a magyar csirkehús, mert remek kukoricával etetik az állatokat. „Akármikor mentem is Budapestre, az első utam mindig az Operaházba vezetett, de a következő a grill?csirkeárushoz.” A Prága és Budapest közötti különbséget elsősorban a két város múltjában, struktúrájában és építészetében, de főleg a hangulatában látta.

Nemzetközi írókongresszusokra és különböző irodalmi estekre is gyakran hívták Ladislav Fuksot. 1966 nyarán egy barátjával motorkerékpárral vágtak neki az útnak. Budapesti kirándulásai közül ez volt talán az egyik legemlékezetesebb, hiszen idegenvezetője lehetett valakinek, aki nem ismerte a várost. A Vörösmarty teret Budapest leglátványosabb helyeként emlegeti, a legjobb boltokkal és a leghangulatosabb éttermekkel. A Margitszigetről azt írja: „Igazán bájos hely a Dunán.” Maga a látvány lenyűgöző számára. A fűben napozó-pihenő emberekkel, a frissítőárusokkal, a kisvonattal és a felnyergelt öszvérekkel. „A legtöbb időt a termálfürdőben töl?töttük.”

Budapesten kívül más városokba is eljutott Magyarországon. Útban a Balaton felé Székesfehérváron és Várpalotán is szívesen elidőzött, Siófok a legszebb nyári lustálkodás helyszíneként maradt meg az emlékezetében. Győrről, Szegedről, Kecskemétről, Sopronról és Kőszegről ugyancsak szép emlékeket őrzött.

Külön fejezetben beszél azokról a magyar írókról, költőkről, akik a legközelebb álltak hozzá. Petőfi és Arany, Jókai és Madách, Szabó Lőrinc és Déry Tibor munkásságát behatóan ismerte, legkedvesebb írója azonban Móricz Zsigmond volt, a Légy jó mindhalálig révén. Pár sorban össze is foglalja a regény cselekményét, majd azt írja: „Ebben a meghatóan emberi könyvben olyan gondolkodást és magatartást, hangulatot és lélektani finomságot találtam, amely rezonált az én fiatal lelkemmel, amikor ugyanannyi éves voltam, mint Móricz hőse.” A magyar zeneszerzők között is volt néhány kedvence. Liszt Ferenc Magyar rapszódiáját különösen szerette, de zongoraversenyeit is jól ismerte. Bartók Béla és Kodály Zoltán életműve is közel állt hozzá, Lehár Ferenc és Kálmán Imre operettjeit is gyakran hallgatta, Erkel Ferenc operája, a Bánk bán pedig minden alkalommal magával ragadta. A budapesti Operaházat sosem hagyta ki, Verdi, Puccini, Donizetti alkotásait eredeti nyelven is élvezni tudta. Akárcsak Erkel Ferenc műveit. „Soha nem zavart, hogy magyarul énekelnek.”

Útjai során eljutott a „végtelen” magyar pusztára is. Amit sokan egyhangúnak, monotonnak, fárasztónak, fádnak, unalmasnak és lehangolónak láttak, őt az lenyű?gözte. Sajátos hangulatával ez a táj is inkább csodálatot váltott ki belőle. „Magyarországon ilyennel sehol másutt nem találkozik az ember. Ezt jó néhány magyar festő is megörökítette, láttam a képeiket egy nagy budapesti galériában, és a költők műveiben is él.”

Ladislav Fuks utolsó regénye, a Lucy Fehr különös házassága, amelyet 1982-ben kezdett el írni, befejezetlen maradt. Tervei szerint egy humoros hangvételű, titkokkal teli novella lett volna, hiszen Lucy Fehr alakja mögött ő maga rejtőzött. Így a saját – nagyon is különös – házassága történetét mesélte volna el, amely egy olasz hölgyhöz, Giuliana Limittihez kötötte, akivel 1965-ben, Milánóban mondták ki a rengeteg kérdést felvető „igen!”-t. A novellából azonban csak egyetlen fejezettel készült el, a folytatást, ahogy ő maga nyilatkozta: nem bírta minden részletében fejben tartani, és papírra vetni. Élete utolsó tíz évében nem írt egy szót sem. Amikor 1999. augusztus 19-én lakásában holtan találták, már két napja nem élt.