Chagall Magyarországon

Persze, ha nem lett volna zsidó – s azt, hogy az volt, ő maga állította; s ha nem is állítja, vagy tagadja akár, művein ez mindenképpen meglátszik. Szűkebb pátriája az, amely művészetét meghatározza, ez minduntalan fölbukkan, s bármit fest, alkot, ez a meghatározó élmény. A nyomorból, pogromokból táplálkozó emlékek egy olyan csodálatosan pozitív világot teremtenek végtelen fantáziája által, amely a szeretetből építkezik. Bármihez nyúl, ez a hozzáállás megmutatkozik. S közben, bár a valóság is megjelenik festményein, mégis egy más, egy szebb világot teremt. A veje, Franz Meyer találóan állapította meg, hogy „Chagall nem akarta a festészetet a látható valóság ábrázolására fordítani, ami oly ártalmas a lelkekre, olyan valóságot ábrázolt helyette, melybe a lélek felismerheti magát”. Ez mottója is lehetne Chagall művészetének, s így van ez a rendkívül érdekes Odüsszeia-sorozatánál is.

Marc Chagall 1974–75-ben készítette az Odüsszeia illusztrációit alkotó 43 litográfiát. Helyenként nagyon pontosan követi Homéroszt, ám gyakran eléggé önállóan interpretálja a nagy eposzt. Természetesen pontosan ismeri a hátteret, az eposzt, Görögországot (az ötvenes évek elején két évig élt ott), ám Chagallnál a mitikus és misztikus mintha egy külön világot alkotna, s bár tiszteletben tartja a görög hagyományokat, saját látásmódját képtelen letagadni. S ez a gyönyörű rajta. Azon nyilván vitatkozni lehetne, milyen legyen egy illusztráció, az illusztrált anyag kiszolgálója, annak továbbgondolója, netán önálló világot teremtve egy új valóság. Chagallnál ez utóbbi valósul meg az előző szempontok figyelembevételével. A görög szentély görög marad, ám a szimbólumokat már előszeretettel átkölti. Szép példa erre Sziszüphosz, ez a végtelen erőfeszítésre ítélt kőgörgető, aki Chagallnál alig-alig szenved a kilátástalan munka miatt, inkább mintha megpihenne éppen, mintha azt mondaná: nem a kő fölgörgetése a lényeg, hanem maga a görgetés, a harc, mert ha egyszer mégis fölgörgetem, mi lesz azután, mi marad, s mi értelme lesz az életnek?

S aztán ott vannak a mítoszok „keverékei” Chagall sajátos utalásrendszerében: mindent átvesz, ami céljának megfelel. A szirének a biblikus angyalokat idézik, a lebegő alakok a térben Vityebszket, a ház tetején hegedülő zsidó muzsikust, vagy akár a repülő szerelmeseket. Ez nyilvánul meg Odüsszeusz és Pénelopé című kőnyomatán: az alak tulajdonképpen egytörzsű, amolyan „kubista” szemlélettel látjuk a női, illetve férfi arcot. Persze Chagall nem volt kubista, más csoportosuláshoz sem sorolható – ő, bár magába szívta a különböző kifejezési lehetőségek technikáját, megmaradt mindvégig Chagallnak. A lebegő alak, amelyet Odüszszeusz fejébe helyez el a művész, pedig nagyon is jól olvasható jelkép, csodálatos metafora – olyan kifejezésmód, amely már korai festményeiben is fölbukkan.

A csodálatos kiállítást Szegeden indították magyarországi körútjára, majd Pécs után januárban és februárban Debrecenben mutatták be, mától pedig március idusáig Győrött, a Városi Művészeti Múzeumban látható. Egyedülálló élmény ez valóban, s érdemes kihasználni a kínálkozó lehetőséget, hiszen Chagall Odüsszeia-interpretációja idáig csak a nizzai Chagall Múzeumban volt látható (s két éve Dél-Koreában).