Capa 100: öt háború fotósa volt

JUHÁSZ KATALIN

Friedmann Endre néven született Budapesten 1913. október 22-én, középosztálybeli zsidó családban. Szüleinek elegáns divatszalonjuk volt a belvárosban. 18 évesen kényszerült elhagyni Magyarországot, miután baloldali tevékenysége miatt letartóztatták, és azzal a feltétellel engedték ki, hogy érettségi után azonnal távozik az országból. Előbb Berlinbe, Bécsbe, majd Párizsba, végül New Yorkba költözött, itt érte a II. világháború, melyet a partraszállástól kezdve végigfotózott. Halála is sorsszerű volt: 1954- ben Vietnamban aknára lépett.

Eredetileg író szeretett volna lenni, újságírást tanult Berlinben, a fotózásra véletlenül talált rá, amikor kiadásainak fedezésére a Dephot fotóügynökségnél helyezkedett el fotólaboráns-segédként. Rövidesen fényképésztanulóvá avanzsált, majd 1932-ben Koppenhágába küldték, hogy felvételeket készítsen a dán diákoknak előadást tartó Lev Trockijról. A riport nagy sikert aratott, de mielőtt az újdonsült fotóriporter profitálhatott volna ebből, el kellett menekülnie Németországból, ahol Hitler került hatalomra. Párizsba ment, barátságot kötött a kor nagy fotósaival, André Kertésszel, Henri Cartier-Bressonnal, és igyekezett eladni felvételeit. Barátai szerint azért kezdett fotózni, mert nem tudott igazán jól idegen nyelveken beszélni.

A következő évben André (ekkor már így nevezte magát) találkozott Gerda Pohoryllével, egy német zsidó menekülttel, akivel egymásba szerettek. 1936 tavaszán, mivel nem sikerült eladnia fotóit, kitalálta a híres amerikai fotóriporter, Robert Capa alakját. Gerda a szerkesztőségekben Capa fotóiként prezentálta André képeit, azt állítva, hogy óriási szívességet tesz nekik, amikor lehetőséget nyújt a zseniális remete felvételeinek megvásárlására. A csel bevált, a szerkesztők kellően meghatódtak, és sokszoros áron vették meg a képeket.

Capa hadszíntereken készített fotóin nincsenek véres jelenetek, inkább a tekintetek és gesztusok, az emberi pillanatok megörökítésével érzékeltette a borzalmakat. Szívesen fotózta a katonák hétköznapjait is, de ha kellett, velük együtt rohant a tűzvonalba. Meggyőződése volt, hogy a háborúk megörökítésével érezteti: van, aki törődik az áldozatokkal. Önéletrajzában azt írja, mély szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy képtelen másként segíteni, minthogy lefényképezi a háborúban átélt szenvedést. Leginkább „munkanélküli haditudósító” szeretett volna lenni, ugyanis mélyen elítélte a vérontást.

Az utóbbi években Robert Capa nevét végre szülőhazájában is egyre többet hallani, Magyarországon több kiállítást rendeztek fotóiból, sőt tavaly a budapesti metrókocsikban is láthatók voltak a képei. Önéletrajzi kötete 2006-ban jelent meg magyarul. A szlovákiai közönség tavaly ősszel láthatott egy Capa-életműkiállítást a Szlovák Nemzeti Galériában, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében megtalálható fotókból.

Idén augusztusban Budapesten létrejött a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, amely a nagyközönség előtt egy rendhagyó kiállítással ma nyitja meg a kapuit. A tárlat Capa munkásságának máig ható szellemiségét, a fotós munkamódszerét mutatja be kortárs fotográfusok, képzőművészek és filmesek műveivel. Az intézmény konkrét feladata egyelőre nem világos (Robert Capa fotói információink szerint maradnak a Nemzeti Múzeumban), az mindenképp örömteli tény, hogy a világhírű magyar származású fotós nevét – pontosabban művésznevét – magyar intézmény is viseli.