Budapest, Budapest, te csodás...

„A mi környékünkön az is szép, ha csepeg az eső, ha felhős az ég, ha fúj a szél vagy ha sápadt, szürke köd szitál az ablakok alól, ám még szebb az, ha hirtelen egy kis tavasz keveredik a november végébe, egy talált tavaszi nap az őszben, ragyognak a háztetők és ragyognak az emberek, mintha a kínai táskabolt melletti cukrászda kitárt ajtajából tekergő mézes illatok követnének bennünket mindenfelé, netán a felhőfoszlányokon átbukó sárga napsugarak ragadnának valahányunk szájszögletébe” – írja Kőrösi Zoltán a Kalligram Kiadó és a Pesti Kalligram közös gondozásában nemrégiben megjelentetett Budapest, nőváros című könyvében.

A szerző várostörténeti kuriózumokat, dokumentatív vonásokat és szépprózai jegyeket egyaránt elegyítő művében a Belső-Ferencvárosba kalauzolja el az olvasót. A kötetben pár soros feljegyzések, egymondatos fejezetek, egyszerre groteszk és komikus történetek, hosszabb-rövidebb elbeszélések, lazán kapcsolódó szövegek – köztük valóságos gyöngyszemek – váltják egymást, melyek középpontjában így vagy úgy a szeretett-gyűlölt város áll.

A kötet valódi főszereplője – mint ahogy címe is ígéri – maga a város. Az utcái, vendéglői, a gyöngykaviccsal felszórt köztereken szaladgáló kutyák, a fény, mely bevilágítja a szűk, tűzfalak árnyékában tespedő tereket, a markológépek és a buldózerek, amint elbontják a pusztuló történelmi emlékeket, a házak közt függönyként lebbenő hóesés, a macskakövek rácsozata, a piszkosan hömpölygő Duna, a díszburkolatos sétálóutca, a málladozó falak, a kocsibejárók, a gangra kitett oleanderek, a köd, mely időnként rátelepszik a házak tetőszerkezeteire és sejtelmes burokba vonja a színes neonreklámokat, a reggeli pára, melyben megvillannak a fényre tárt ablaktáblák, az ember alkotta tér, melyet úgy hívnak: Budapest. Az írásokból egy gazdagon árnyalt városkép bontakozik elő, melyből kiderül, Budapest a Merdzsók és Barkaszok, az üzletemberek és koldusok, a drága hotelek és a lepattant munkásszállók, a túrós csusza és a gyros városa. Ugyanakkor felvillan a város egykori, részben megőrződött látképe is, előtérben a Nagyvásárcsarnokkal, a Törley pezsgőgyárral, a Közvágóhíddal, a Herz Ármin és Fiai rt.-vel és az Első Pesti Spódium és Enyvgyárral, az Arabs Szürkével, ahol hajdanán szépemlékű ködlovagok, az ezredes és a hírlapíró adott egymásnak a halál jegyében találkát. A kötet írásaiban többnyire a személyes sorsok tükrében villan fel a nagybetűs történelem, a kisember hétköznapjai képezik a keretét az egyszerre fennkölt és megalázó történelemnek. Mindeközben a szerző különös – paradox módon szinte csak férfiakra jellemző – érzékenységgel ragadja meg a női lélek rejtelmeit, a homályba húzódott életet, melyet akkor élünk, ha valamiért mégis kikerülünk isten mindent átható, obszcén tekintetének sugarából, az idegen látóterekből, amely térben és kitaszítottságban minden igaz fényében villan. A szereplők tudatában egybemosódik az idő, „már semmiféle vékony hártya nem feszül a napok között”.

Az író a garabonciások kései utódaként barangolja be a várost, illetve emlékét, amint az tudatában megjelenik. És valóban, Budapest mintha csak az emlékezet dagerrotípiáin élne. A várost álomban látjuk viszont, ahol annyi álmot láttak egykoron kalandorok, deákok, költők és telekspekulánsok. És ebben az álomban felvillan sok minden, ami szemnek-szájnak-észnek ingere. A múltból itt felejtett, egykor szebb időket élt kocsmák és vendéglők asztalainál úgy kuksolnak magányukba merülten a hajdani vagányok, mint az ablaktáblák közé bezárt, mára elporladt legyek és dongók.

A feltűnően szép kiállítású kötetet Czabán György Budapestről készített fényképei és a Ferencvárosi Helytörténeti gyűjtemény archív fotói illusztrálják. A kiadvány egyik rokonszenves vonása, hogy pár üres oldal erejéig teret kínál az olvasó jegyzeteinek is.