Brecht kontra Puccini

VOJTEK KATALIN

Persze, tudjuk, világszerte elismert művészekről van szó, de nekik is lehetnek kevésbé ihletett pillanataik. Ebben a Bohéméletben a múzsa a látványtervező Johannes Leiackernek és a fénydizájner Steffen Böttchernek tartogatta a csókját. Nagyszerű a színpadkép Párizs sziporkázó fényeivel, a hatást olykor még fokozza a csillagos ég és a hóesés látványa. Maga a színpad szinte üres. Az I. felvonásban Konwitschny nagylelkűen engedélyezett egy pici kályhát, egy festőállványt és egy ágyat. A IV. felvonásra mindez eltűnik, még az ágy is, épp amikor a haldokló Miminek a legnagyobb szüksége lenne rá. De ez benne a pláne. C'est le capitalisme. Mert erről van szó, az embert mindenétől, még önmagától is megfosztó kapitalizmusról. Aki nem nyomorgott, fogalma sincs az életről, sőt, még énekelni sem tud, állítja Konwitschny a műsorfüzetben.

A III. felvonás után nem megy le a függöny, azonnal jön a IV. felvonás. Nem sötétül el a nézőtér, a szín is változatlan, csak a behavazott föld van, semmi más. Mimi itt szenved ki, a hóban, a téli ég alatt, hogy az utolsó taktus elhangzása után nyomban feltápászkodjon, és a többi szereplővel együtt hajlongva fogadja a tapsot. Furcsamód az a rendező, aki a szereplőktől teljes azonosulást kíván a nélkülöző bohémekkel, merőben az ellenkezőjét várja el a nézőktől: ne azonosuljanak senkivel és semmivel, és ha netán mégis megindítaná őket a hősnő halála, pár brechti elidegenítő effektussal ennek nyomban véget vet.

Hogy miért kell Miminek a szabadban, a puszta földön meghalnia, rejtély. Puccininál szó sincs arról, hogy a bohémek elvesztették volna nyomorúságos bérszobájukat. A szövegkönyv a IV. felvonásban 12 instrukciót tartalmaz az ágyra vonatkozóan, egyszer még az énekelt szövegben is előfordul. Konwitschny nem húzta ki ezt a részt, így Schaunard elénekelheti, hogy „Jer, vigyük errébb az ágyat!”, csak éppen nincs mit. Igaz, hogy a rendezőnek többször is húznia kellett volna, ha el akarja kerülni az abszurd szituációkat. Ugyancsak a IV. felvonásban Marcelnek festenie, Rodolphe-nak írnia kellene a padlásszobájukban. Ehelyett valahol kint, a szabadban Marcel egy bottal a havas földet kapirgálja, miközben panaszkodik, hogy „De rossz ez az ecset!”, majd magát és barátját így biztatja: „Dolgozzunk!” A példákat még sorolhatnánk, de minek. Világtrend ellen nincs apelláta. Régen az operában az énekesek zsarnokoskodtak és változtattak önkényesen a műveken, ma a rendezők. Az énekesek a hangjukat akarták csillogtatni, amíg volt, a rendezők a koncepciójukat – akkor is, ha nincs.

De azért ne legyünk igazságtalanok, vannak ennek a rendezésnek jó pillanatai is. Mint például a Momus kávéház előtti jelenetben, ahol fehér ruhás kötéltáncos lány egyensúlyoz egy láthatatlan kötélen a csillagos ég alatt, és a zsibongó karácsonyi tömeg mozdulatlanná merevedik, ahányszor Mimi és Rodolphe a szerelemről énekel. De Konwitschny itt is gondoskodik arról, hogy ne andalodjunk el túlságosan: a felvonás végén egy több embernyi magasságú, otromba diótörő figurát vonszoltat be a színre, mikulásoknak öltözött fúvószenekar kíséretében. Jó a III. felvonás befejezése is: míg a szerelmesek civakodnak, a kocsma egyik távozó, becsípett vendége felül egy koporsót szállító kocsira, és onnan integet vidáman Musette-nek.

Sajnos, az április 26-i repertoárelőadás nem olyan volt, amit az ember a zsöllyében hátradőlve, mindenről megfeledkezve élvezhet. Az énekesek teljesítménye felemás benyomást keltett: hangilag ezúttal a férfiak voltak jobb formában. Bántóan kemények voltak a Mimit alakító Eva Hornyáková kezdőhangjai, élesek a magasságai, kevéssé kifejező a középregtisztere. Elgondolkodtató, hogy bár kisebb mértékben, de hasonló gondokkal küzdött a Musette-et éneklő Andrea Vizvári is. Remélhetően mindkét esetben csak átmeneti indiszpozícióról van szó, nem pedig a túlzott igénybevétel okozta problémáról. Tomáš Juhásnak minden adottsága megvan Rodolphe szerepéhez, de az árnyaltabb hangi megformálással és az olasz dolcezzával adósunk maradt, a magasságai sem voltak mindig problémamentesek. Nagyon rokonszenves volt Daniel Čapkovič Marcellója és Peter Mazalán Schaunardja. Az est legemlékezetesebb pillanata a szép hangú, nagyon természetesen éneklő Peter Kellner (Colline) megindítóan bensőséges Kabátáriája volt.

Konwitschnynak nem sikerült ráerőltetnie Puccinira Brechtet. Puccini áradó, szárnyaló muzsikája könnyedén lerázza magáról a hidegen spekulatív, „elidegenítő” rendezést. Ez elsősorban a dirigens, Friedrich Haider érdeme, akinek irányítása alatt mindig magára talál a zenekar. Haidernek köszönhetően megkaptuk azt a melegséget, színt és érzelmet, amit Konwitschny művileg igyekezett eltávolítani Puccini operájából.