Borbély Alexandra: Örömkönnyek a Berlinalén

Az Enyedi Ildikó rendezésében készült alkotás az Aranymedve mellett a nemzetközi filmkritikusok és két független zsűri elismerését is megkapta. A zártságról, a visszahúzódásról és arról a kincsről szól a film, amelyet épp e két jellemvonás rejt el a szemünk elől.  Pénzügyi igazgató a férfi egy vágóhídon. Ugyanott a nő minőségi ellenőr. A férfinak béna a karja, a nő autisztikus jegyeket mutat. De mindketten ugyanazt álmodják: szarvasként közelednek egymáshoz az erdőben. Igen, van ilyen! Két sérült, szeretetre vágyó lélek a vágóhíd riasztó közegében. Szakmai megítélések szerint a legjobb női alakítás díját is ehhez a filmhez kellett volna kapcsolni. Egy olasz újságírónő még ennél is tovább ment: Borbély Alexandra játékát Oscar-díjra méltó teljesítményként ítélte meg. Három nap Berlinben elismerések és ünneplések közepette. Magyar színész ritkán jut el ilyen magas szakmai csúcsra. Nagycétény, Komárom, Budapest, Berlin – ez Borbély Alexandra útja. Nagycétényben nőtt fel, Komáromban volt gimnazista, a színművészeti főiskolát Budapesten végezte el, Berlinbe élete első filmfőszerepe juttatta el. De a díjkiosztó napján már a Katona József Színházban játszotta Rosalindát. Azon a szombaton ráadásul két előadása volt. Két Ahogy tetszik. Miközben Berlin a legkiválóbb alkotásokat jutalmazta. „Délután, az első előadás előtt ért utol a hívás, hogy három díjat kapott a film. A FIPRESCI, a közönség és az ökomenikusok elismerését. Nekem már ez is hatalmas öröm volt. Próbáltam nyugtatni magam, hogy jó, jó, még előtted az előadás, játszanod kell, nem izgulhatod szét magad! Nagyon furcsa állapotban voltam. A második előadás előtt aludni szerettem volna, de nem ment, annyira izgultam. Még elszenderedni is képtelenség ilyen helyzetben. Pontosan tudtam, hogy Berlinben mikor kezdődik a díjátadó, de próbáltam nem gondolni rá. Rosalinda és Orlando első szerelmi jelenete után, ahogy kijöttem a színpadról, a takarásban kecskejelmezben odalépett hozzám Dankó István kollégám, és csak annyit mondott: – Aranymedve! – Mi? – Aranymedve! – Nem igaz, hazudsz! – szóltam vissza. Mire ő: – Szandra, nem hazudhatok, hiszen én is benne vagyok a filmben! – De én már akkor zokogtam, annyira boldog voltam. Pálos Hanna, aki partnerem a darabban, rám is szólt, hogy: – Szedd össze magad, ne sírj, majd előadás után! – A tapsrendnél megint úgy éreztem, hogy sírni fogok, valahogy mégis sikerült visszafojtanom a könnyeimet. Utána már csak az járt a fejemben, hogy a szüleimmel beszélhessek telefonon.” Berlinről a szülők már akkor tudtak, amikor hivatalossá vált, hogy a Testről és lélekről bekerült a mustra versenyprogramjába.  „A barátnőimmel nyaraltam, amikor megtudtam, hogy a film elindul külföldi útjára. Hívták Torontóba és Velencébe is, de a világforgalmazóval együtt Ildikóék úgy határoztak, hogy Berlinnek adják. Nagyon jó döntés volt, amit sokáig kellett titkolnom, mert csak januárban hozták nyilvánosságra. Főiskolás éveim alatt jártam először Berlinben. Baráti társasággal mentem három napra. Most voltam másodszor. Máté Gábornak, az igazgatómnak időben szóltam, hogy megyek, hiszen úgy kellett összeállítania a februári műsortervet, hogy elutazhassak. A ruhák megválasztása új feladat elé állított. Anyagokat néztem a Berlinaléról az interneten, látni akartam, hogyan kell felöltözni egy ilyen eseményre. Pontosan átgondoltam, miben szeretnék megjelenni. Tetszett nagyon egy csipkeruha. Le is fényképeztek benne. A fotót aztán megmutattam Ildikónak, aki azt mondta, nagyon szép, de nem igazán erre az alkalomra való. És hogy azt szeretné, ellenpontozzuk a filmbeli Mária ruhatárát. Mivel ő annyira zárkózott és visszafogott, hogy nem visel érzéki, testhezálló, nőies ruhákat, Berlinben legyek önmagam, vagyis teljesen más, mint a filmbeli figura. Ma már elmondhatom: nem volt könnyű az ízlésemnek megfelelő ruhát találni. Megkértem egy neves stylistot, legyen a segítségemre. A Szűz jegyében születtem, a precizitás, a pontosság, az időpontok betartása nagyon fontos számomra. Volt egy nap, amikor már nagyon kétségbe voltam esve, hogy mi lesz. Gratulálok a páromnak, hogy olyan jól viselte mellettem ezt az időszakot. Három ruhára volt szükségem. Egy a vörös szőnyegre, a másik a fogadásra, a harmadik a sajtótájékoztatóra. Már nagyon fogyott az idő, amikor még mindig semmi nem volt. Nyolc képet fotóztam ki a Vogue-ból, azokat küldtem el a stylist asszisztensének, hogy tudjon miben gondolkozni. Ez vagyok én, írtam neki. Szerencsére egy nap alatt beszerzett mindent. Este tízkor, előadás után rohantam egy Andrássy úti szalonba, ahol hat-hét ruha várt rám, de mindegyik olyan volt, akár egy álom. A képek alapján tökéletesen választott a hölgy. Felvettem a kék ruhát, és tudtam, hogy megvan!” Berlin egészen más arcát mutatta most neki, mint annak idején, hiszen most óriási volt a tét.„Nem éreztem mást, csak megfelelési kényszert. Négy hónappal Berlin előtt rágyúrtam az angoltudásomra, hogy nyilatkozni tudjak, ha kérdeznek. Hogy ne mondjak hülyeségeket. Hogy Ildikó, aki végig ott lesz mellettem, büszke lehessen rám. Ellazulni csak a harmadik estén tudtam, de akkor is csak azért, mert a párom, Ervin rám szólt, hogy: – Nevess már, örülj végre! – Akkor éreztem először, hogy tényleg örülnöm kell, végül is azért utaztunk Berlinbe. Addig csak az járt a fejemben, hogy meg kell felelni, aztán majd itthon, miután hazajöttem, ellazulhatok. Vége lesz a nyár óta tartó pulzálásnak. De addig? Úristen, annyi mindent meg kell élnem!” Először itthon, egy stúdióvetítésen látta a filmet. Ott másképpen hatott rá, mint Berlinben, ahol ezerhatszáz ember előtt kellett meghajolnia. „Itthon nem is magammal voltam elfoglalva, hanem a filmmel. Hogy ez micsoda remek alkotás! És hogy mennyit lehet nevetni rajta! Meg hogy mi történik az állatokkal a vágóhídon! És hogy milyen szépek a szarvasok! Ami az álmunkban történik, ahogy két világ találkozik! Nagyon erősen hatott rám a film. Volt egy kép, amikor azt éreztem, hogy Jézusom, mások is látni fogják, hogy egy intim helyzetben hogyan nézek? Teljesen zavarba ejtő volt, amit láttam. Nem akartam, hogy ezt tudják rólam. De az öröm is nagy volt bennem. Most legalább kiderül, hogyan dolgoztunk Ildikóval, konstatáltam. Minden vele töltött napom meg volt örökítve.” Világpremier volt a berlini bemutató. A szerzői filmekre specializálódott francia Films Boutique, amely már korábban megvásárolta a Testről és lélekről jogait, negyven országba adta el a filmet. Ahogy a szaksajtó írta: „Ez csúcsra járatásnak számít a nemzetközi művészmozi-hálózatban.  „Berlinben valósággal együtt lélegzett a közönség, annyira érezték és értették a filmet. Én ettől meg is hatódtam egy kicsit. A meghajlás pillanatai, amikor tombolva tapsoltak a nézők, valósággal beleégtek az emlékezetembe. Álltam a színpadon, és ahogy felemeltem a tekintetemet, láttam a páholyokat… addig körül sem mertem nézni. Ott álltam magas sarkú cipőben, de semmi magabiztosságot nem éreztem. Volt egy nő az első sorban… kiabálta fel a színpadra, hogy: – Köszönöm, köszönöm neked! – Ott is sírtam. A vörös szőnyeg vagy a bevonulás miatt nem izgultam. Még a limuzin sem volt akkora élmény, amellyel a helyszínre vittek a szállodából. Én akkor is az otthoniakra gondoltam. A párommal ültem az autóban, és elkezdtem sírni. – Mi bajod van? – kérdezte Ervin. Hogy nincs itt az apukám meg az anyukám, feleltem. Olasz, brazil, portugál, német, osztrák lapoknak adtam interjút, de kezemben volt a mobil, és hívogattam apát. Ő meg hogy: – Jól van, lányom! És mikor jöttök haza? – Lélekben a testvéreim is velem voltak. Berlint velem együtt élték meg ők is.”  A négyből egy napja volt lazább: az utolsó. A vacsoránál már teljesen felengedett. Berlinből nem sokat látott. Hozták-vitték egyik helyről a másikra. Szinte percnyi pontossággal be volt osztva a programja. Párja, Nagy Ervin, aki szintén játszik a filmben, az utolsó előtti napon elvitte a holokauszt-emlékműhöz.„Egy külföldi újságíró azt kérdezte tőlünk a sajtótájékoztatón, hogy mi, a film szereplői vajon megtaláltuk-e már a lelki társunkat. Mindenkinek válaszolnia kellett a kérdésre. Mintha csak egy magánéleti talk show résztvevői lettünk volna. Enyedi Ildikó a férjéről beszélt, én meg Ervinre mutattam. Itthon aztán sokan gratuláltak, hogy a legjobb helyen coming outoltunk. Ország-világ előtt.”Hogy miképpen fogadták a berlini sikert a szülei és az igazgatója? „Bálban voltak a szüleim, amikor felhívtam őket, hogy Aranymedvét nyertünk. Alsóbodokon apukám vette fel a telefont. Olyan hangja volt, annyira elérzékenyült, mint még soha az életben. Egyetlen szót ismételgetett: – Lányom, lányom! – Anyukám aztán átvette a telefont, és azt mondta: – Szandi, itt vagyunk ezen a mulatságon, de a legszívesebben sikolytanék! Már azon izgulok, hogy meg ne szakadjon a szívem a nagy örömtől. – Máté Gábor, az igazgatóm is örült. – Nagyon büszke vagyok rád! – mondta. Én sírtam, ő meg nevetett. Jó beszélgetés volt. Mint megtudtam tőle: legsikeresebb filmje, a Mielőtt befejezi röptét a denevér után hét évig nem forgatott. Nem mondom, hogy nincs bennem ilyen félelem.” A tökéletes boldogság világa. Egy mondatban így is összefoglalhatnánk azt, amit most Borbély Alexandra megél. Csakhogy ez egy kínai darab címe, amelynek most zajlanak a próbái a Katona József Színházban. Egy gyári munkáslányt játszik benne, aki önfejlesztő programra jár, és segít is rajta a pozitív gondolkodás.  „Olyan vagyok most, mint egy üldözött vad – mondja. – Ide megyek, oda megyek, interjúk tömkelegét adom, próbálok, előadásaim vannak, egyszerűen nem tudok megállni. Talán majd a film hazai bemutatója után. Arra egyébként nagyon sokan jönnek otthonról. A szüleim, a testvéreim, a nagymamám, az unokatestvéreim. Sokan leszünk. Vagy tizenöten. Alig várom, hogy magamhoz ölelhessem őket.”