Boldoggá tette a Psota Irén-díj

Nagy az öröme Für Anikónak. Tehetségével, kiemelkedő képességeivel, színpadi sokszínűségével ő nyerte el pár héttel ezelőtt a Psota Irén-díjat. Pályáját a nyolcvanas évek végén a Madách Színházban kezdte, ahol többször is játszhatott a jeles színésznővel. 

Tíz évet töltött a Madách Színházban. Ott játszotta el Cordeliát a Lear királyban, Perditát és Hermionét a Téli regében, Sally Bowlest a Kabaréban. Az Örkény Színházban most Gertrud királyné a Hamletben, Mária Dominika hercegnő Molnár Ferenc darabjában, A hattyúban, Valéria a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horvath-drámában. Magyar hangja vagyok címmel nemrég jelent meg harmadik albuma, amelyen az álhírektől fogva a szerelmen át a világmegváltásig sok mindenről énekel. 

Becses a díj, amelyet magas színvonalú, odaadó munkásságáért kapott. A kuratórium tagjai között Almási Éva és Törőcsik Mari is ott van. 

Épp egy boltban próbáltam visszatornázni egy blúzt a vállfára, de aztán mégis megvettem, amikor megcsörrent a telefonom. Hegedűs D. Géza hívott, hogy közölje velem, én kaptammegaPsotaIréndíjat. Mindendíj jólesik az embernek, hiszen minden elismerés dicséret is egyben, de csak később döbbentem rá, hogy mi is ez tulajdonképpen. Rólam tudni kell, hogy mindenféle szempontból én vagyok az ügyeletes nem jól értesült. A Kabaréban annak idején huszonvalahányan pályáztuk meg a második szereposztás Sallyjét. Én még semmit sem tudtam, amikor a kollégáim gratuláltak. Mihez? – kérdeztem. „Hát nem hallottad? Megkaptad!” – mondták. Szerintem már mindenki tudott az eredményről, csak én nem. Talán életem végéig outsider maradok. A színművészeti főiskola felvételijéről is van egy jó történetem. Amikor a főiskola akkori titkára felolvasta a felvételt nyertek névsorát, és köztük voltam én is, megkérdeztem, hogy a fehér hajú vagy a sötét hajú osztályába kerültem? Mert nem tudtam a neveket. Aztán a fehér hajú, vagyis Békés András osztályában végeztem, a későbbiekben, a Madách Színházban töltött tíz évem alatt Szirtes Tamással, aki a másik osztályfőnök volt, akkor még sötét hajjal, istenieket dolgoztam. Ez a pozíció, úgy látszik, örökre az enyém marad. 

Nem is tett kísérletet arra, hogy változzon a helyzet? 

De igen! Szerettem volna felzárkózni a többiek mellé, a történések középpontjába, hogy ne mindig félinformációkat kapjak el, amelyek csak úgy véletlenül csapódnak hozzám,demindigmindenrosszulsültel. Miközben rettenetesen igyekeztem. Ott álltam kétségbeesve és semmi! Azóta bele is törődtem, hogy így jó, ahogy van, bár lehet, hogy ezen sokan röhögnek és lúzerségnek tartják. Már csak a próbákon és az előadásokon igyekszem, és az emberi kapcsolataimban akarok jól teljesíteni, mások és a magam örömére. A Psota Irén-díjjal is csak később kerültem egyenesbe, miután megtudtam, hogy ennek milyen nagy az értéke, milyen neves tagokból áll a kuratórium. 

Időbe telt, míg hatalmába kerítette a boldogság. 

Anyukám mesélte, hogy harminchat óráig vajúdott velem. Ezt a késést, úgy látszik, nem fogom már behozni soha. Így maradok. Valamiért nagyon meggyötörtem őt. 

Nem lehet, hogy egyszerűen csak nem sietett a világra? 

Talán azért vagyok későn érő típus. Biztosan nagyon jól éreztem magam az anyukám hasában. Csodálatos nő az én anyukám. A 88. évében van, az agya gyémánt és penge. Csillog és villog. Ott lakik a közelünkben. Gyakran látja Andrást, az unokáját. Bármikor nagyizhatunk. Ő is nagy boldogság nekem. A fiam. Most kezdi az iskolát szeptemberben. 

Ami a pályához való hozzáállást illeti, kétféle attitűd létezik. Az egyik színész számára nem létezik semmi más, csak a színház. Az az egyetlen vegyértéke. 

Én meg pont fordítva vagyok ezzel. Sokszor el kell távolodnom a színháztól, hátat kell fordítanom neki ahhoz, hogy újra közel mehessek hozzá, és magamhoz ölelhessem. Az imádott munka olyan, mint az örvény. Mindent bevonz az életedből. Ha akarod, ha nem. Akkor is, ha éppen összevesztem a zöldségessel, vagy ha a gyermekem megütötte a térdét. Minden benne van az aznapi munkámban. Mondom is a kollégáimnak, hogy imádom őket, boldog vagyok, hogy egy ilyen remek társulatban játszhatok, ez tényleg kegyelmi állapot, de valószínűleg tömeggyilkosságot követnék el, ha nyaralnom is velük kellene. A legeslegbelső baráti kapcsolataimat a munkámnak köszönhetem, viszont egyik barátom sem szakmabeli. 

Sokat játszott szerepei között volt olyan, amelyet egyáltalán nem szeretett? 

A Macskák Bombalurinája. Az egész előadást három hét alatt tanultuk be Seregi Lászlóval. Szinte éjjelnappal dolgoztunk. Lila melegítőben mászkáltam a lakás és a színház között metróval, villamossal, mert már arra sem maradt energiám, hogy felöltözzek. Végeztünk éjfélkor, de reggel nyolckor már táncórával kezdtünk. Sem erőm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy bármilyen normális módon felöltözzek. A Madách Színházban egyébként fantasztikusan jó szerepeim voltak, szerettem is majdnem mindegyiket. Speciel a Macskákat szívből gyűlöltem. Nem volt benne szerep. Én nem revüsztár vagyok, aki ott ugrálgat, énekelget. A legszebb dolog a hintázás volt a nézőtér felett. Időnként benyilall a térdem vagy a derekam. Biztosra veszem, hogy ez annak köszönhető, amikor a nagy finálé után már szénné táncoltuk magunkat, és átizzadt dresszben ott kellett végighallgatni az öreg macska kesergését a nagy kereszthuzatban. Már akkor éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Több mint háromszázszor játszottam a szerepet. Volt olyan hét, hogy csütörtökön egyszer, pénteken egyszer, szombaton kétszer és vasárnap kétszer. A darab minden nagyszerűsége ellenére, és a kollégáimat sem akarom megbántani, mert mindenkit imádtam, aki benne volt, csak magát a darabot nem. Egyébként sem vagyok a műfaj megszállottja. Amikor már a rovarok nemi életéből is musicalt írnak, azt ki nem állhatom. A Hair vagy a Jézus Krisztus Szupersztár kivétel a sorból, mindkét darab nagy kedvencem, de az volt a Vörös malom is, Kocsák Tibor és Miklós Tibor műve, amelyben együtt játszottam Psota Irénnel. Vagy az Oliver, amelyben szintén partnerek voltunk. Ezek a darabok valóban szóltak valamiről, eljutnak valahonnan valahova, bejárnak egy utat. Engem mindig a szerep érdekel, akkor is, ha adott esetben énekelni kell. 

És eljutottunk Psota Irénhez. 

Ő egy intézmény. Volt és marad. Megkerülhetetlen. Szerintem már születése pillanatában eljegyezte magát a színházzal. Neki minden erről szólt. Díva volt, clown és tragika. Minden együtt. És mindez olyan hihetetlen hőfokon, a temperamentumnak és a vitalitásnak egy olyan izzásán, ami tényleg unikális jelenséggé tette őt. De nagyon megosztó személyiség volt. Őt vagy imádta, vagy nagyon nem szerette a közönség. Azt viszont, hogy a maga ezerszínűségével óriási színésznő volt, senki nem vitathatja el tőle. Néztem a róla készült felvételeket a Rózsavölgyi Szalonban, a díjátadó ünnepségen, amelyet felejthetetlenné tettek számomra, és egyfolytában arra gondoltam, hogy ez a nő erre született. Hogy bármit csinált, a fékezhetetlen játékvágya, a jó értelemben vett színészi exhibicionizmusa, és amit már említettem, a lehengerlő temperamentuma valóban utánozhatatlan színésznővé tette. És ennek megfelelően ott a másik oldal, a teljes magány, a bezárkózás, hogy már senki mással nem tudott élni, csak a kan kiskutyájával, Zsuzsival. És passz! Azért dicsérem őt annyira, és azért hangsúlyozom a jó tulajdonságait, mert kérdezem én: melyikünk hibátlan? Az vesse rá az első követ bármilyen tekintetben, aki tökéletes. Ezt ugyanis egyikünk sem mondhatja el magáról. Mindenki a maga nemében valamilyen módon és fokon elviselhetetlen. Illetve valami csorbul, nem úgy működik, ahogy szeretnénk. De ha mindezt egy ilyen volumenű életművel vetjük össze, mint az övé, akkor minden más eltörpül mellette. Vagy egyensúlyba kerülnek a dolgok. Az az iszonyatos, zsigeri magány, amelybe begubózódott, az ő választása volt. A magánemberi boldogságát feláldozta a színészetért, amelyben az igazi beteljesülést és az élethivatását találta meg. 

Nagy szerepeket játszott mellette. Mennyire engedte közel magához? 

Szerintem ő senkit nem engedett igazán közel magához. De amennyire egy pályakezdő színésznőt lehetett, annyira igen. Nekem megengedte például azt is, hogy tegezzem. 

Most, amikor már otthon az ezüstplakett, amelyen Psota Irén aláírása és kedvenc bohóca látható, mi a legerősebb kép, amelyet kivetít az emlékezete? 

Ahogy ott ülök vele a vaságyon a Kabaréban, ő énekel egy dalt, én meg hátulról átölelem. Ez ugrik be róla elsőként, mert nagyon szép volt. Meg amikor kilencéves koromban megjelent a Lenin lakótelepen a frissen felépült, négyemeletes házak és a hepehupák között. Kiszállt a bogárhátújából nagy napszemüvegben, trapéznadrágban, hosszú sállal a nyaka körül, és úgy összefutott a lakótelep, mintha ufó szállt volna le a házak közé. Én is nagyon megnéztem őt, ott bámészkodtam a tömegben, hiszen tudtam, hogy ő a Psota. És van egy gimnazista élményem is vele kapcsolatosan. Volt egy kis hordozható, mustársárga, fekete-fehér képernyős televíziónk, és a tévé közvetítette a Margarida asszony című előadást. Az valami elképesztő volt. Az a fajta duende és az elmebetegség határát súroló, szuicid vibrálás, amely átitatta a játékát, engem is lenyűgözött. Hihetetlen bátorsággal, őrületes ösztönökkel játszotta a szerepet. A „sokság” volt a fémjele. Ha úgy lett volna sok, hogy a személyiségén kívül pakol rá, az más. De nem! Ő az utolsó zsigeréig ott volt abban a sokságban, így kellett őt elfogadni. Ezt képviselte, ezt a fajta önazonosságot. Ő nem ilyen meg olyan volt, hanem a Psota Irén. 

A szinkronstúdiókban is originális személyiségekkel találkozik. Sandra Bullocktól, Cameron Diaztól vagy Uma Thurmantől már elválaszthatatlan a hangja. 

Jaj, Cameron Diaz! Van egy kedves ismerősöm, aki Los Angelesben dolgozik a filmgyárban mint személyi edző és logisztikai menedzser. Cameron Diaznak megjelent a könyve, és dedikáltatta nekem. Viki barátnőm ugyanis elmondta neki, hogy én vagyok a magyar hangja. Ezért azt írta a könyvbe, hogy To my Voice! Hát, nem kedves?

A szerző a Vasárnap munkatársa