Bob Marley legendája

Köztudott, hogy mi, közép-kelet európaiak nem tiszteljük a valódi tehetségeinket. Sem éltükben, sem holtukban. Haláluk kapcsán néhány napig címlapokra rakjuk őket, arról beszélünk, hogy nem kaptak kellő figyelmet – főleg, ha fiatalon távoznak –, aztán minden úgy megy tovább, ahogy korábban. Ebből kifolyólag azon sem kell csodálkozni, hogy egy pozsonyi székhelyű rádióban február hatodikán, Bob Marley születésének évfordulóján a rövid, egymondatos megemlékezés után a zenész No Woman No Cry című slágerének tinglitangli átdolgozását adták le egy nevesincs csapattól. Ámultam-bámultam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy jól hallok-e, de a válasz adott volt rá. Nagy-Britanniában az ilyesmi nem történhet meg. Néhány éve a születése napján Londonban jártam. Örömmel tapasztaltam, hogy nem hagyják őt feledésbe veszni. Sok rádió Marley-napot tartott, a zeneboltok jelentős kedvezménnyel kínálták hanghordozóit. És az emberek vették, mintha aznap jelentek volna meg.

Ma a zenei nagyhatalmakban bizonyára ismét Bob Marley-nap van. Huszonöt éve hunyt el a jamaicai zenész. Rákban, harminchat évesen. Reggae-zenéjével, a társadalom kemény bírálatát is magában hordozó rasztafarizmus hirdetésével vált a színes bőrűek prófétájává, a zenei stílus rajongóinak első számú kedvencévé.

Izgalmas életút az övé. Felesleges volna bármit kiemelni belőle, helyette inkább egy könyvet ajánlanék. Felesége, Rita Marley néhány éve őszinte egyszerűséggel papírra vetette a legenda életét, titkait. A nagysága mellett számtalan emberi gyengeségére is fény derül – kicsapongásaira, félrelépéseire, durvaságaira. Ezeket az oldalakat a megszállott rajongók ugorják át! Ők hatalmasat csalódnának, mivel mindmáig hiszik, hogy Bob Marley nem is ember volt, hanem félisten. (puha)