Bob Dylan 80

A titokzatos központról egyelőre csak annyit tudni, amennyit ők maguk nyilvánosságra hoztak: több mint 100 000 darab‚ „exkluzív kultúrkincset” állítanak majd ki, köztük eddig nem látott koncertvideókat, fotókat, újságcikkeket, kéziratokat, demókat, a stúdiók kukáiból kihalászott próbafelvételeket. Ezek egy része alternatív szövegváltozatokkal kerül a nyilvánosság elé, mint például az első fecskeként ingyenesen letölthető későbbi meghatározó dal, a Don’t Think Twice, It’s All Right korai változata 1962-ből. 
Külön részleg áll majd a kutatók rendelkezésére, ők a bámészkodó nagyközönség elől elzárt artefaktumokat is tanulmányozhatják. Mert Bob Dylan munkásságát Amerika-szerte egyetemi kurzusokon tanítják, dalszövegeit versekként elemzik. A hallgatók behatóan megismerhetik a korai protest-songok, a nemzedéki himnuszokká vált dalok születésének körülményeit, amelyekbe a szerző mindig beleszőtt némi társadalomkritikát. Aki Bob Dylanből diplomázik, rálátása lesz az egész popkultúrára, valamint annak társadalmi hatásaira.   
Készül már az életrajzi film is Timothée Chalamet főszereplével, James Mangold (Logan, Az aszfalt királyai) rendezésében, bár nem hinném, hogy valaha túlszárnyalható az a rendkívül izgalmas, formabontó alkotás, amelyet 2007-ben láthattunk I'm Not There – Bob Dylan életei címmel. A Todd Haynes által rendezett, hollywoodi sémáktól mentes filmben a fiatal folkénekest Cate Blanchett alakította. A film nem a hagyományos narratív módszerekkel mutatta be egy legenda születését, hanem inkább Dylan izgalmas és kiismerhetetlen személyiségét próbálta feltárni. 
Nem ő találta fel sem a rockzenét, sem a bluest, sem a folkot, sem a balladát. Sőt, azt a történetmondó hagyományt sem ő reciklálta először, amely még a trubadúrokkal kezdődött a középkori Provence-ban, hanem inkább példaképe, Woody Guthrie. Nagy zenei elődöktől tanult, de valahogy mindent úgy használt fel, mintha máris jobban tudná. És mindig is inkább költő volt, mint énekes, bár gúnyos, kántálós énekstílusában ott az egész későbbi punkmozgalom. 
Soha nem akart megfelelni a kívánalmaknak, sőt ellenkezőleg: lázas önkeresése során számtalanszor rombolta le, és építette újjá a róla kialakult képet. Eközben az sem zavarta, hogy minden „alakváltása” kamerák kereszttüzében, méltatlankodó rajongók szeme előtt történt, azaz dokumentálva van. 
Az első ilyen kordokumentum: a fiatal folkzenész rájön, hogy régi történetek helyett a mai világról kell énekelnie. Pedig épp kikiáltják a folkmozgalom és az ellenkultúra messiásává. Ő viszont akusztikus gitárját elektromosra cseréli, és közli, hogy semmilyen mozgalomnak nem vezére vagy prófétája, csak egy dalszerző, aki ráérzett a kor bizonyos ellentmondásaira (ezt a váltást mutatja be A tükör másik oldalán című koncertfilm). Az 1965-ös  Highway 61 Revisited és az azt követő Blonde On Blonde dupla album máig mérföldkőnek számít a rockzene történetében.
A minnesotai születésű Robert Allen Zimmerman legfontosabb jellemzője, hogy sosem azt csinálta, amit vártak tőle, mindig sikerült meglepnie a világot. Pedig folyton szembeszállt a feléje áradó csodálattal, és mindig úgy érezte, félreértik. Akkor is, amikor a rockkorszak csúcsán countryalbumot csinált, akkor is, amikor dalaiban megjelent Isten, vagy amikor bohócarcot festett magának, hogy jelezze: el akar rejtőzni, nem kér a felhajtásból. Interjút nagyon ritkán ad, azt mondja, minden, amit tudni érdemes róla, ott van a dalaiban. Ami enyhe túlzás, hiszen ezekben inkább szerepjátékokat játszik, történeteket mesél, amelyek nem tudni, kivel estek meg. 
2016-ban az irodalmi Nobel-díjat látszólag ugyanolyan flegmán fogadta, mint minden addigi elismerést. Csak hosszas unszolásra volt hajlandó megírni a köszönőbeszédet, amelyet a díj átvételének feltételeként szabott a svéd akadémia. És esze ágában sem volt személyesen átvenni a díjat, Patti Smith utazott helyette Stockholmba, és énekelt el egy Dylan-dalt, amibe zavarában jól bele is gabalyodott. 
Tavaly meglepte a világot egy remek új albummal, a harminckilencedikkel – de mivel dupla lemezről van szó, tekinthetjük a 40.-nek is. Decemberben pedig összes, mintegy 600 dalának tulajdonjogát eladta a Universal Musicnak, állítólag kilenc számjegyű összegért.
Bob Dylan a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja. És még mindig nem óhajt nyugdíjba menni.