Biztonság megbecsüléssel

legtöbb külföldi utashoz hasonlóan jómagam is Tokióban léptem Japán, vagy ahogyan lakói ősidők óta nevezik, Nippon, a Felkelő Nap Országának földjére. Jóllehet fővárosi rangját és mai nevét aránylag későn, csupán 1868-ban nyerte el, amikor a „felvilágosult” Meidzsi császár székhelyét Kjótoból ide helyezte. A jelenleg mintegy 2031 négyzetkilométernyi területű és csaknem 12 milliós lélekszámú Nagy Tokió a világ egyik leggyorsabban, látványosan és dinamikusan fejlődő városai közé tartozik, s így politikai, gazdasági és kulturális téren is jelentős, sok esetben vezető helyet vívott ki magának. Jóllehet az elmúlt századok folyamán a természeti csapások, politikai viharok, valamint a második világháború hatalmas bombázásai következtében úgyszólván teljesen romba dőlt, minden alkalommal sikerült régi mintájára helyreállítani.

Az első benyomások alapján az állandóan alakuló Japán – s egyben Tokió – összképéhez egy bizonyos zűrzavar és vizuális rendetlenség tartozik, jóllehet Tokió nem Japán, de szerencsére nem is európai, sem nem amerikai. Varázsát az egymást oldó-feszítő ellentétek adják: múlt és jelen, Kelet és Nyugat, hagyomány és haladás ellentétei, s így a mai Tokiót bátran tekinthetjük a régi és az új Japán tükrének. Századunk civilizációjának legújabb vívmányai mellett ugyanis számos esetben megtaláljuk az ősi Japánt idéző emlékeket, nevezetesen a kabuki színházakat, a sintó és buddhista szentélyeket, a kimonóba öltözött nőket, a tipikus japán vendéglőket, fesztiválokat is. Ugyanakkor, főként az 1964-ben megrendezett VII. Nyári Olimpiai Játékoknak köszönhetően megépültek a város többszintes útjai, sportlétesítményei, felhőkarcolói stb., s úgyszólván valamennyi mestermunka. A hagyományosnak és a korszerűnek harmóniára törekvő együttélése teszi Tokiót modern világunk egyik legértékesebb, ha nem is minden esetben zavartalanul fejlődő városává.

Talán valamennyi, Tokióban tartózkodó külföldi első útja a Tokió-toronyhoz vezet, melynek építésénél az Eiffel-tornyot akarták utánozni, sőt túlszárnyalni, ami lényegében sikerült is. Magassága ugyanis 333 méter, vagyis példaképénél 6 méterrel magasabb, míg építéséhez 7000 tonna helyett mindössze 4000 tonna acélt, azaz 3000 tonnával kevesebbet használtak fel, ugyanakkor tájfun- és földrengésbiztos. A 250 méter magasban levő különleges kilátó teraszáról úgyszólván lehetetlen volt betelni az elénk táruló látvánnyal.

A VÁROS SzĺVE

Megfogadva idegenvezetőnk tanácsát, másnap első utunk a Ginza-negyedbe vezet, melyet a város központjaként tartanak számon, s ahol a forgalmat tekintve valóban a város szíve lüktet. Az eredetileg pénzverdét jelentő utcanév ma már egész városrészt jelöl, s a környék egyetlen lakója sem venné jó néven, ha lakását vagy üzletét kirekesztenék e negyedből. Igaz, ma már itt pénzt nem vernek, ellenben itt vetik el pénzüket a gazdag japánok és külföldiek, mivel az üzletek, nagyáruházak, valamint éttermek, bárok, szórakozóhelyek megszámlálhatatlan sokasága erre csábítja őket, hiszen a város 15 000 szórakozóhelye, valamint több tízezer étterme közül nagyon sok éppen itt található.

Betérünk hát a Micukosi nagyáruházba, ahol a bejáratnál, mivel közvetlenül nyitás után érkezünk, a mélyen meghajló vezetőség köszönti a látogatókat, míg a mozgólépcsőknél egyenruhás kislány köszöni meg előre is látogatásunkat, majd pedig megtörli előttünk a mozgólépcső korlátját. Rövidesen feljutunk a tetőteraszra, ahol amolyan kis vidámpark fogad vízeséssel, mini állatkerttel, gyerekjátékokkal, kis színházzal, kertészeti bemutatóval.

Oszaka egyik jellegzetessége a várost és annak környékét átszelő s mintegy nyolc folyót összekötő csatornarendszer, melynek következtében a Kelet Velencéje megtisztelő címet kapta. Egyébként erre utal a város régi neve is, a Naniva, mely gyors hullámokat jelent. Napjainkban mint nagy hírű ipari, kereskedelmi, közigazgatási és közlekedési központ igyekszik a rivális Tokióhoz felzárkózni. Teszi pedig ezt eredményesen annak ellenére, hogy lakóinak száma 1960 óta – amikor is már 3 millió felett volt – állandóan csökken, s így jelenleg 2,7 millió körül mozog, ami lényegében a Japánban ma még egyedi esetnek számító dezurbanizáció, vagyis a kertvárosokba való menekülés eredménye. A város fejlődésének bizonyítéka és egyik büszkesége az általunk is bebarangolt híres földalatti város, ezernél is több üzletével, tömérdek látványosságával és szórakozási lehetőségével, melyeknek legalább egy töredékét alkalmunk adódott megcsodálni. Műemlékeit tekintve legnagyobb nevezetessége az 1586-ban épült, s a város úgyszólván valamennyi pontjáról látható Oszaka-dzsó várkastély, amely jóllehet többször is elpusztult, 1931-ben eredeti formájában újjáépítették, s jelenleg mint kis múzeum, a város jelképe.

SZOCIÁLIS BIZTONSÁG

Nem véletlen tehát, hogy a Nisszan autógyár illetékeseinek jóvoltából alkalmunk adódott részt venni egy üzemlátogatáson is, ahol megismerkedtünk a gyár technológiájával, termékeivel, valamint nagy vonalakban a dolgozók és családjuk élet- és munkakörülményeivel. A gyárban rövid köszöntő után légkondicionált, úgynevezett látogató folyosókon haladunk s nem zavarjuk az automata gépsorok mellett felügyelő, vagy szorgalmasan dolgozó munkásokat. A technológiát magnetofonokról ismertetik, de kísérőink készséggel felelnek kérdéseinkre is. Itt tudjuk meg egyébként azt is, hogy a legtöbb vállalatnál az alkalmazás lényegében egész életre szól, a fiatal munkaerőt a legtöbb esetben képességei szerinti változó feladatokra veszik fel, minek következtében egy munkás lényegében csupán munkakörét változtatja meg egy vállalatnál. A vállalat gondoskodik a dolgozók tovább- vagy átképzéséről, saját gárdájából neveli ki a vezetőket és rendkívül magas szociális juttatásokat is biztosít dolgozóinak, amelyek átlagosan a havi kereset 18 százalékának felelnek meg. ĺgy aztán érthető, hogy mind nagyobb és jobb teljesítményre ösztönzi a dolgozókat, fokozza bennük a felelősség, valamint az érdekazonosság tudatát, bebiztosítja a munkaadó-munkás jó viszonyát, összetartja a „nagy családot”, s megmagyarázza a „japán gazdasági csoda” feltételeit. Itt tudtuk meg azt is, hogy a tankötelezettség 6–15 éves korig terjed, ingyenes és magában foglalja a 6 éves általános iskolát, valamint a 3 éves alapfokú középiskolát, majd ezekre épül a 3 éves felsőfokú középiskolai és az egyetemi képzés. Jelenleg csaknem 1000 egyetem működik kétmilliónál is több hallgatóval, ami az egyetemista kort elért fiatalok 34 százalékának felel meg.

Oszakai tartózkodásunk befejeztével tovább utazunk egészen Hirosimába, az 1945. augusztus 6-án lezajlott atombomba-robbanás színhelyére, ahol több mint 200 ezer ember pusztult el, és romba dőlt az egész város. Lehajtott fővel és megrendülten állunk meg a Béke parkban elhelyezett Atombomba áldozatainak emlékműve, a Gyermekek emlékműve, valamint az Atombomba Emlékmúzeum impozáns épülete előtt, hogy aztán megtekintsük sokatmondó csarnokait. Innen aztán komphajóval még elzarándokolunk a szemközti Mijadzsima szent szigetére, a Szeto Najkaj nemzeti parkba, ahol 1868-ig tilos volt szülni, sőt halottakat eltemetni még ma sem szabad, majd megtekintjük az Omata park értékes gyűjteményeit, hogy aztán elbúcsúzva a szelíd őzektől visszatérjünk a főszigetre, ahol viszont a Kinta-basi híd körvonalai ejtenek valamennyiünket bámulatba.

A Japánban szerzett kedves élmények közül talán a legmaradandóbb a „hogy van?” kérdésemre adott válasz volt, amely így hangzott: „Hála Önnek (esetleg Önöknek), jól vagyok”, ami a mások iránti megbecsülés jeleként hangzott el. Bárcsak nálunk is megvalósulna végre ez a szellem!