<p>Az év irodalmi botránya. Nem politikai, nem szerelmi – irodalmi skandalum. Vezető cseh napi- és rangos kulturális hetilapok vélekednek így Irena Obermannová 13. könyvéről, amely csak a szerzőnek hozott szerencsét (hírnevet?), az érintett számára azonban egyre kínosabb a történet.</p>
Bevallott szerelmi kapcsolat
Jan Saudek fotója a Titkos könyv (Tajná kniha) borítóján. Penészfoltos fal előtt egy romlott arcú bakfis. Lolita, kezében rongybabával. „Egy nagy szerelem magával ragadó, elbűvölő története” – áll a hátsó borítón. Egy hét kellett ahhoz, hogy bestseller legyen a könyv. „A legszebb (és legokosabb) cseh írónőnek” – e szavakkal ajánlotta saját kötetét Obermannovának az érintett – Václav Havel. Ajándéknak igazán elismerő.
A botrány azonban egyre csak nő és nő.
Történt ugyanis, hogy a cseh exelnök, ahogy a könyvben szerepel: „a legnagyobb cseh” (neve egyszer sem jelenik meg az oldalakon), akit a szerző úgy jellemez, hogy „személyesen ismeri a dalai lámát, különböző kongresszusokon szólal fel, híres, nem éppen gyakorlatias, megható, törékeny, sajátos humorú” ember, belehabarodott (legalábbis a másik fél állítása szerint) egy sikeresnek mondható, bár irodalmi körökben nem igazán értékelt, televíziós forgatókönyveket is író nőbe, két nagykorú lány édesanyjába – vagyis Irena Obermannovába. Már amikor először találkoztak (természetesen titokban), „a legnagyobb cseh” közölte vele: „Joga van rólam azt írni, amit akar.” Aztán jöttek az újabb randevúk. Meghitt hangulatú éttermekben, kávéházakban, ahol szépen, csendben (és titokban) elbújhattak, majd amikor eljött az ideje, négy fal között, az írónő lakásában. Érkezésének és távozásának azonban ott már szemtanúi is voltak. A ház büszke lakói, akik természetesen arra voltak büszkék, hogy a liftben együtt utazhattak az ország első számú emberével, és a kocsija, a rá váró testőrökkel ott állt a házuk előtt. Minél többször találkoztak, annál inkább gyűlt az anyag. Egy év élményei vászonba kötve. Születésnapi ajándéknak nem éppen szokványos. Ha jó. Ha igaz. Ha nem leleplező. Ha nem kínos. Ha nem hozza átkozottul kellemetlen helyzetbe a „főhőst”. A szenvedő alanyt. A hetvenöt éves exelnököt.
Csakhogy ez szerzett néhány álmatlan éjszakát. És nemcsak a célszemélynek. Václav Havel most nagyon kivan. Nem elég, hogy testi fájdalmak gyötrik, most még a hűségességén is folt esett. Magyarázhatja a bizonyítványát. Otthon, a feleségének, és ami még zavaróbb számára: országnak és világnak. Hogy ez az egész nem is igaz. Vagy hogy nem úgy, ahogy le van írva. Meg hogy nem érdekli a könyv, nem olvasta, és nem is fogja. „Beismerő vallomását” írásban adta: „Felháborít, hogy a szerző ilyen barátságtalan lépésre használta fel néhány magánjellegű találkozásunkat, és belekevert bolondos világába.”
Még hogy nem olvasta! Obermannová elmondása szerint ő maga vitte el a könyvet Havel irodájába, aki aztán három nappal később fel is hívta őt, hogy közölje: átvette a könyvet, és alig várja, hogy olvashassa. Másfél hét múlva pedig jelezte, hogy már el is olvasta. Irodájának egyik alkalmazottja hívta fel a szerzőt, hogy „az elnök úr azt üzeni, könyve segítette a gyógyulásban”. Václav Havel ugyanis az idő tájt épp egy elhúzódó betegségből épült fel. Nem sokkal ezt követően azonban fordult a kocka. Az exelnök másodszor is üzent Obermannovának. Csak annyit, hogy elárulta. Mármint, hogy kiteregette mindazt, ami kettőjük között lezajlott. Mert le. Több alkalommal is. Állítja a szerző. Az élvező alany.
Hirtelen szakadt vége az addig kellemes liezonnak. Havel egyetlen szó nélkül kiszállt a kapcsolatból. „Elillant. Soha többé nem hívott – így Obermannová. – Azt se mondta, hogy vége, fejezzük be, tovább nincs értelme. El sem búcsúzott.”
A naplóformában megírt regény igazi sláger a cseh könyvpiacon. Csámcsogni lehet rajta hosszasan, irodalmi értéke egyenlő a nullával. Havel rajongótábora foggal-körömmel védi az exelnök tisztaságát. Egyszerűen nem képesek elfogadni a tényt, hogy az exelnök is (gyarló) ember – még mindig férfi! –, aki követhet el hibát. Ha ez a kis „kiruccanás” egyáltalán hibának tekinthető. Arról ugyanis, hogy neki hogyan áll a szénája otthon, négy fal között, Obermannovának is csak sejtései vannak. Dagmar Havlovát mindenesetre „központként” emlegeti a könyvben. Egy helyütt kellemetlen, féltékeny vadásznak nevezi. De lehet ez a könyv akár „nyilvános pöcegödör” is, ahogy egy Havel-párti tollforgató állítja, szerzőjének mindenképpen hatalmas hírnevet hozott – ha erre vágyott. Az exelnöknek pedig alaposan bekavart. Finoman fogalmazva.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.