Bérolvasó Sebestyén és a lézengő writter

Az olvasás nagy üzlet, legalábbis benne van a tisztes megélhetés lehetősége. Persze, most nem kritikusi honoráriumom kritikus nagyságára céloztam, csupán egy Nagy Koppány-novella kiindulási pontját próbáltam megidézni. Bérolvasó Sebestyén, ez a kisvárosi, megbecsült kisiparos ugyanis bérbe olvasta el a kliensek által tetszőlegesen kiválasztott köny?veket, persze alapos mustra után, akár egy cipész teszi a szakadozott lábbelivel, s így keresi kenyerét. S ha a konkurens bérfilmnézővel nem is veheti fel a versenyt (bezzeg a régi időkben segédekkel is dolgoztatott!), mégiscsak megfellebbezhetetlen szaktekintély, hiszen – ahogy azt egy megbízó mondja: „Ha Sebestyén olvasta, az isten bizony olyan, mintha én magam olvastam volna!” Nagy Koppány Zsolt Nagyapám tudott repülni című könyve hatására nagy kedvet kap az ember az efféle vállalkozáshoz, még akkor is, ha az ember ruhájából „orrfacsaró könyvszag” árad.

A Magvető Novellárium sorozata ékesen rácáfolt arra a szokványszólammá silányult vissza-visszatérő megfogalmazásra, mely szerint a novella halott: nagyon is élő, eleven, s ennek egyik legremekebb bizonysága ez a kitűnő könyv. A szerző a hazai olvasók előtt sem ismeretlen, hiszen a kötet néhány novellája a Kalligramban jelent meg először.

A két egységre bontott könyv első fele a mítoszok, történelmek, a másik fele a játékok, tragédiák alcímet viseli, noha bátran mondhatnánk, hogy épp e kategóriák képlékenysége és egymásba olvaszthatósága alkotja e kötet egyik fő mondanivalóját. Az elbeszélő hangok sokféleségét a misztikus abszurdtól (Személyi figyelő) a groteszkig (A nagy, fehér, sánta kutya) a fergeteges, gyakorta tragikomikus humor (Aki befestette, Az Én és az Eszter, Autós, A róka szól) fogja össze, melynek számtalan árnyalatában sziporkázik a szöveg és a csalhatatlan arányérzék hatványozottan karakteres stílust teremt. A populáris kultúrához való viszony nemcsak a filmszerűség jelenlétében érzékelhető, hanem a műfajparodisztikus elemekben is: a mese lebontása vagy „korrekciója” a szerző egyik kedvelt témája. A róka szól című novella egy klasszikus mese kulisszatitkait mondja el a róka szájába adva, a Három történet első darabja egy ezópusi mese paródiájaként is olvasható. Az abszurd és a groteszk ebben a könyvben sosem öncélú játék, hanem lényegét tekintve korunk túlhajtottan játékos felszínessége alatt meghúzódó tragikumának hordozója (pl. Béla és a virágok, Egy megváltóra, Az én emberem, A várban őrt álló gondolatai). A nyelv roncsolása, illetve a roncsolt vagy jobban mondva idegen struktúráit a magyarra erőltető szövegelés (A lézengő writter) éppúgy helyet kap az elbeszélői regiszterek sorában, mint a szinte ellenőrizetlen köznapi beszéd (Tánc) vagy a Dino Buzzatit, Italo Calvinót vagy Örkény Istvánt idéző szerkesztésmód. Különösen plasztikusak az erdélyi világot és magát a mindenkori anekdotikus hagyományt kipellengérezve rehabilitáló novellák, mint amilyen például a címadó remeklés.

Ebben a könyvben kétségtelenül a magyar novella néhány igazi remekműve született meg.

(Nagy Koppány Zsolt: Nagyapám tudott repülni, Magvető, Budapest, 2007.)