Beköszön a múlt

Lassan már közhely, de attól még igaz: visszatért a magyar film a mozikba. A Saul fia, a Tiszta szívvel, az Ernelláék Farkaséknál vagy a Kincsem után újabb jó hírrel szolgál-hatunk: a lista bővült, még-hozzá Török Ferenc 1945 című filmjével, amely még vélet-lenül sem közönségfilm; vér-beli szerzői alkotás – ha úgy tetszik, művészfilm –, viszont ez ne szegje senki kedvét.

1945-ben járunk, egy magyar faluban, ahol a szovjet katonák éppen a nyilasok helyét vennék át. Kibírhatatlan a meleg, a mindenható jegyző nyakáról ömlik a víz. (Rudolf Péter nem szimplán eljátssza ezt a köpcös, kopasz és bűnös figurát, hanem tökéletesen magáévá teszi a szerepet, minden pillantásában ott van a hatalmaskodás és egyúttal a félelem is.) Egyszer csak két zsidó férfi érkezik a faluba, senki nem tudja, miért jöttek. Annyi bizonyos: a múlt felszínre tör, a háború és a deportálások alatti rémtettek „visszatérnek”, és a helyieknek (legfőképpen a jegyzőnek) nemcsak a javaikkal, hanem a lelkiismeretükkel is el kell számolniuk.

Nem bonyolult sztori ez, ám az 1945 erőssége paradox módon abban áll, hogy tulajdonképpen egy végtelenül egyszerű történetet nézünk. Török Ferenc filmje olyan, mint egy klasszikus dráma, amely mindössze néhány óra leforgása alatt játszódik. Végig érezni a sodró lendületet, és ahogy a drámáknál, úgy most is tudjuk: a befejezés csakis tragikus lehet, hisz anélkül nincs erkölcsi megtisztulás a kis falu számára. Minden egyes jelenettel egyre feszültebb lesz a helyzet, és a rendező nem könnyíti meg a néző dolgát: gyakran hosszan mutatja a szenvedést, az üvöltöző jegyzőt, az égő drogériát, vagy éppen a pusztulást, amit a saját gyarlóságunknak köszönhetünk.

Az 1945 mindenféle mellébeszélés nélkül mutatja meg, hogy mennyire gyarló tud lenni az ember, mennyire könnyen hajlik meg a gerinc. Nem holokausztfilm ez, még csak nem is második világháborús vagy szovjet megszállásos mozi, hanem kőkemény dráma rólunk, egy történelmi viharokba gyakorta belesodródó országról. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Szántó T. Gábor elbeszélése alapján készült alkotás sokkal többről szól, mint egy forró, augusztusi napról; nem egyszerűen azt az átmenetei időszakot látjuk, amikor a nyilasok helyére megérkeznek a szovjet katonák, hanem ott van a filmben nagyjából az egész 20. századi történelem – a hétköznapi ember szemszögéből.

A rendező egyetlen, lagzi előtti nagy pálinkaivászatba is képes pontosan belesűríteni a hatalmi viszonyokat, látjuk, hogyan próbált meg valaki igazodni, az erősebbhez húzni szinte minden alkalommal. A jegyző leereszkedően lapogatja a helyiek vállát, miközben egyik kupica után isszák a másikat, majd hirtelen megjelennek a fiatal szovjet katonák, s a jegyző úr, a félve tisztelt vezető szánandó figuraként szalad hozzájuk egy üveg pezsgővel. Ebben az egyetlen rövidke jelenetben minden benne van, amitől annyira erős film lett az 1945.

Török Ferenc legutóbbi munkái (Isztambul, Senki szigete) meglehetősen középszerűre sikeredtek, az 1945 azonban visszatérés a rendező legjobb filmjeihez, a Moszkva térhez és a Koccanáshoz. Ahogy ezekben, úgy most is egy mezei szituációból indul ki, azután jut el valami sokkal mélyebbig, s a látszólag érdektelen események indítják el a lavinát. Hiába csupán másfél órás, az 1945-nek bizony minden percét feszült összpontosítással érdemes követni, különben hamar úgy érezhetjük: elvesztünk. Mert bár egyszerűcske történet pereg a szemünk előtt, a viszonyok, a háttérben, a párbeszédekben és a képekben elrejtett utalások annyira komplexek és olykor annyira nehezen fedezhetőek fel, hogy figyelmünk tényleg nem lankadhat.

A temethetetlen, a temetetlen, bűnökkel teli múlt filmje lett az 1945. Nem könnyű szembenézés magunkkal, de aligha van most ennél fontosabb film a mozikban.