Bécsben díjazzák Mészáros Márta életművét

Túl a nyolcvanadik életévén azonban már a következő munkája foglalkoztatja. 

A második világháború után játszódó családi dráma, egy asszony és (nevelt) lánya fordulatokban gazdag története, amely a hazugságok és elhallgatások lelepleződésének felszabadító erejéről beszél. A Bécsben élő, sikeres magyar ügyvédnő keresni-kutatni kezd anyja személyes dolgai között, s így bukkan egy hatalmas titokra, amely új irányt szab az életének. Bár a magyar filmkritikusoktól Pataki Évával és Jancsó Zoltánnal közösen Mészáros Márta nemrég a legjobb forgatókönyv díját vehette át a filmért, sőt különdíjat is kapott érte, valahogy mégis úgy érzi: a magyar közönség nem annyira szereti a filmjét, mint a külföldi. 

A hazai mozikban eddig 80 ezer néző látta ezt a fájdalmasan szép filmet, ami azt jelenti: megtalálta a maga közönségét. Ön mégis azt mondja: külföldön nagyobb elismerésben, több megbecsülésben volt és van része. 

Igen, nekem nagy mázlim, hogy más országokban nagyon szeretnek. 

Lehet, hogy ha férfiként rendezi meg ugyanezeket a filmeket, máshogy fogadták, más szemmel nézték volna a magyarországi mozikban? 

Elképzelhető. Magyarország nagyon furcsa ország. Itt van nagy irodalom, nagy művészet, filmművészet és a színházak is érdekesek, a zenénk világhírű, Magyarország mégsem szereti a kultúráját. Amióta én élek, nem volt egyetlen kormány sem, amelyikről az ellenkezőjét elmondhatnám. Egyetlenegy sem. A Kádár-kormány sem. A szocializmusnak volt egy politikai trendje, hogy a kultúrára pénzt kell adni. Ami jelenleg nincs. Bár most éppen adtak. De csak Andy Vajnán, a filmes kormánybiztoson múlott az egész. Ő elintézte. Tíz évig várt, engem is várakoztatott, s bár okos ember, azt gondolta, hogy amerikai stílusú filmgyártást fog beindítani. Időbe telt, míg rájött, hogy ez itt nem fog menni. Nálunk nincsenek olyan rendezők, forgatókönyvírók, sőt még színészek sem, mint Amerikában, talán csak operatőrök, mert az technika. De már Vajna is tudja, hogy ezt a vonalat nem érdemes erőltetni. Erre nincs se pénz, se anyag. 

De hiszen a magyar színészek remekül játszanak, és a rendezők között is van több, mint például ön, akit világviszonylatban is a legjobbak között tartanak számon. 

Egyvalamit azonban tudni kell: a magyar színészek teljesen másképp játszanak, mint a lengyelek, az oroszok vagy az amerikaiak. Nyilván ez a nyelvtől is függ. Én sok külföldi színésszel dolgoztam. Jan Nowicki például nemcsak azért játszott nálam több filmben, mert együtt éltünk, hanem mert a magyarok között nem találtam hasonlót az ő korosztályában. Vagy vegyük Latinovits Zoltánt. Vele nagyon kevés rendező kísérletezett. A Szindbád kimondottan neki való történet, Huszárik Zoltán pedig bátor, különös tehetségű filmes volt. Sok más filmben lehetett volna még nagyszerű Latinovits, ha rá írtak volna szerepeket. De Kovács elvtárs, aki bejön a műhelybe, és arra biztatja a társait, hogy teljesítsék a normát, és legyenek tisztességesek – ez nem az ő szerepe! Az amerikai film lett volna neki való. Meg az angol. Ott brillírozhatott volna. A Szegénylegények nagy siker volt a szigetországban, Latinovits elment Jancsó Miklóssal egy kinti bemutatóra. Latinovits nagyon el volt keseredve, miután hazajöttek. Ott jött rá, hogy színészként rossz helyre született, mert az a világ, az a stílus lett volna neki való ott, Angliában. 

Térjünk még vissza ahhoz a megjegyzéséhez, hogy a magyarok nem szeretik a kultúrájukat. Ennek tényleg a nyelv lenne az oka? 

Nem akarok okoskodni, de szerepe van benne. Ami aztán még közrejátszik ebben: a magyarok nagyon magányosak. A magányuk és a sikertelenségük bele van építve a történelmükbe. Ez nagyon sok rosszat eredményez. Agresszivitást, passzivitást, rossz közérzetet, depressziót szül, mert nem hiszünk magunkban. Tessék, a szlovének! Kis ország, de mivel tengerrészük van és hegyeik is vannak, boldogok attól, hogy nyitott előttük a világ, és még síelni is tudnak. Nem szomorkodnak. Nowickinek sem volt soha komplexusa, pedigalengyelenkívülnembeszéltmás nyelvet. Kicsit oroszul. De mert szláv, egymilliárd ember megérti őt. A magyart nem értik meg sehol. 

Ön előtt is gyorsan megnyílt a világ, mert nyelveket beszélt. 

Az Öreg, Jancsó Miklós, akit azért emlegetek, mert a férjem volt, 45 fölött járt már, amikor sikeres rendező lett. Franciául tudott valamit, de nem mert megszólalni. Én rosszabbul tudtam franciául, mint ő, de gyorsabban fejlesztettem a tudásomat, ugyanis mertem beszélni. Ő késve lépett ki a világba. Én Budapesten születtem, a szüleim elmentek Rómába, aztán Bécsbe, majd a Szovjetunióba, Kirgíziába. Ötéves koromig a fél világot bejárhattam. Magyarország kicsi ország, szorítja az embereket. De mondhatnám azt is, hogy vízfejű csecsemő az ország. Itt van Budapest a nagy fejével, és van a vidék, ami teljesen más. A vidék miatt győznek mindenféle kormányok, mert a vidék rájuk szavaz, és jön a szörnyű történelem. Ez így van, nem kell nagyon elemezni. A magyaroknak évszázadok óta nincs sikerélményük. Most sem. Pedig még a szegényebb országoknak is van. 

Legújabb filmje az erőszak ellen szól. Szovjet katonák karjai közé kerül a magyar–osztrák határsávban a szerelmével Nyugatra menekülő fiatal lány. A fiút lelövik, ő maga az áldozatukká válik. Már kész volt a film, amikor Amerikában kitört a zaklatási botrány. Még Meryl Streep is megszólalt ez ügyben, hogy Dustin Hoffman a Kramer kontra Kramer forgatásakor – szerepén kívül – kétszer is megérintette a mellét. 

Privátilag azt hiszem: Meryl Streep ezt azért mondta, mert nagy színésznő, nagy sztár – és öregszik. Kiállt, és hallatta magát. Salma Hayek is előállt egy hasonló történettel. Ő nem nagy színésznő, de Mexikóból került Hollywoodba, és egy francia milliárdoshoz ment feleségül. Nem forgat semmi lényegeset. Neki el kellett játszania a makimajom szerepét. Meg fognak haragudni rám a nők, de ha csak arról van szó, hogy melyik férfi mit fogott meg, akkor én nagyon sok színészt és filmrendezőt feljelenthetnék. Tudnék olyan rendezőt is említeni, akinek az összes színésznője panaszkodhatna. Nem erőszak árán kapta meg őket, csak nem vagyok biztos benne, hogy minden nő akarta őt. Magyarországon nem védi a jog a nőket. Nálunk sokkal több házasság megy szét, mint bárhol a világon. Sok férfi veri a feleségét. Hazamegy részegen, megerőszakolja, és utána még meg is pofozza őt. Ez ellen kellene tiltakozni, ezek mellé a nők mellé kellene odaállni. 

Ausztriában bemutatták már az Északi fényt? 

Még nem. 

Pedig ők is érintettek a történetben, sőt közreműködtek a film létrejöttében. Az osztrákok pedig szeretik az alkotásait. 

Szeretik, de a producerem nem igazán ügyes, nem foglalkozik eleget azzal, hogy eladja a filmet. A forgalmazó majd változtat a helyzeten. Az osztrákok egyébként nagyon konzervatívak. Nehezükre esik beszélni a bántalmazott nőkről, azokról, akiket egykor szovjet katonák ejtettek teherbe. Nem szeretik azt gondolni, hogy nem védték meg a lányaikat, feleségeiket. Amikor a dokumentumfilmet forgattuk erről a témáról, nem is nagyon akartak jelentkezni azok, akik ilyen „kapcsolatból” születtek. Jelen voltam egy összejövetelen, ahol hat-hét ember arról beszélt, hogy felnőtt fejjel tudták meg az igazat, de addig is érezték, hogy valami baj van velük, hogy őket nem szerették a családban, és nem tudták, hogy miért nem, mi a „bűnük”. Ezt senkinek sem könnyű feldolgoznia az érintettek közül. Az is trauma egy gyerek számára, ha elváltak a szülei. Hát még az, hogy ő az ellenségtől született, amit eltitkolt előtte a család. De vannak olyanok is, akik felkutatták az apjukat, és mert értelmesek voltak, másképpen álltak a tényhez, és új féltestvérekre, „rokon” családokra találtak. A mozifilm előtt dokumentumfilmben dolgoztuk fel a témát, az osztrákok meg voltak rökönyödve rajtunk. Nem szeretik, ha mások beszélnek róluk. Ők nem azért kerülték ezt a témát, mert gyávák, mondták, hanem mert nem akarták feltépni a múlt sebeit. 

Az oroszok elé is tükröt fog tartani a film. 

Lehet, hogy zokon veszik majd tőlem. Nem tudom. Nekik ott van Zvjagincev, aki idén ott volt az Oscar-jelölt külföldi rendezők között. Ő is kemény filmeket csinál. 

Az ön alkotásai is eljutottak Amerikába. A Kilenc hónap és az Örökbefogadás ott is nagy feltűnést keltett annak idején. A Napló első részét a maga idejében a The New York Times az év legjobb filmjének tartotta. 

Az összes filmem bekerült az Amerikai Filmakadémia archívumába. Csak itthon erről soha nem írtak. A hetedik szobát, ami szerintem az egyik legjobb filmem, a magyarok kimondottan utálták. Olaszországban nagy sikere volt, a pápa is szerette. A magyarok erről sem adtak hírt. A Kilenc hónapot Cannes-ban díjazták. Itthon egy sor sem jelent meg a kinti fogadtatásról. Az első Napló, ugyancsak Cannes-ban, a zsűri nagydíját kapta. A magyarok abból sem csináltak nagy ünnepet. 

Kevesen dolgoznak már az ön nemzedékéből. De akárcsak Szabó István, ön is új filmre készül. 

Cserháti Zsuzsáról akarok filmet forgatni. A Szép lányok, ne sírjatok! óta nem rendeztem zenés filmet. Annak nagy sikere volt, kivételesen szerette a hazai közönség. Cserháti sorsa nagyon megfogott. Zseniális énekesnő volt lenyűgöző hanggal. Tíz olyan dalt lehet elővenni tőle, hogy megáll a világ. Másrészt forradalmi csaj volt. Gyönyörű, mint Marilyn Monroe. Minden főnök őt akarta, ő meg mindegyiket elküldte a francba. Be is zárult előtte sok ajtó, mert az olyan világ volt. Amikor elkezdte élni a saját életét, még a barátai közül is sokan elfordultak tőle. Hozzáment egy mérnökhöz, aki aztán egyedül nevelte a gyermeküket. Cserháti Zsuzsa ugyanis tudta, hogy olyan rossz idegállapotban van, hogy csak elrontaná a fiát. Inkább egyedül élt egy albérletben, és éjszakai szórakozóhelyeken énekelt. Aztán lebetegedett, nagyon meghízott, egészen más nő lett belőle, nem lehetett ráismerni, de a hangja még zseniálisabb lett. Voltam egy koncertjén. Úgy énekelt, hogy ott megállt a levegő. Óriási egyéniség volt a nő. Jelenség. Ezt a filmet még meg kell csinálnom.