Bergamóba hívták, de nem ment

Erős, temperamentumos nő még ma is. Az áttekintése is széles körű. Pontosan tudja, mi zajlik a világban, de a magyar, a lengyel és az orosz belpolitikáról is határozott véleménye van. Gyerekeinél és unokáinál azonban semmi sem fontosabb neki. Krakkóban élő egykori párjától és alkotótársától, Jan Nowickitól, a neves lengyel színésztől is azért vált el annak idején, hogy többet lehessen a családjával, Budapesten. Unokáinak egyike, Jákob, aki Törőcsik Mari partnere volt az Aurora Borealisban, nemrég forgatta le diplomafilmjét, amelyben Mészáros Mártának is szerepet adott.

Miképpen éli meg ezt a rendkívüli helyzetet egy olyan mozgékony, szenvedélyes, a világban ide-oda röpködő ember, mint ön?

Nehezen. Az elején még nem volt annyira rossz. Tudomásul kellett venni, hogy ilyen a világ, alkalmazkodni kellett hozzá valamilyen módon, ami nem okozott gondot, hiszen rengeteget utaztam, fesztiválokra jártam, különböző helyeken éltem, és az is egyfajta alkalmazkodás – a környezethez. Március óta aztán egyre komolyabb, feszültebb lett a helyzet. Zavar, hogy nem hagyhatom el a lakást, állandóan izgulok, nehogy beteg legyek, ettől viszont néha depresszióba esem. Aztán összeszedem magam, és azt mondom, ki kell bírni valahogy.

A legjobbkor kezdte el írni az életrajzát. Mélyen el tud merülni benne, nincs, ami kimozdítsa.

Már rég el akartam kezdeni. Ha jól rakom össze, érdekes lesz. A harmincas években, amikor gyerek voltam, előbb Oroszországba, aztán Kirgíziába költöztek a szüleim. Érdeklődő, helyes fiatalok voltak. Apám nagy tehetségű szobrász, anyám egy izgalmas nő. Eleinte úgy nézett ki, hogy működni fog az életük Moszkvában. Aztán mégsem működött. Nagyon más élet volt az ottani az európaihoz képest, és ez irtózatosan megdöbbentette őket. Ebbe a másságba bele lehetett pusztulni. Amikor érdeklődni kezdtem, hogy mi történt velük, miért és hogyan haltak meg, rengeteg hazugsággal traktáltak. Sokan bíztak akkor az új világban, nemcsak az én szüleim, aztán kitört a világháború, és nem tudtak visszajönni. Magyarország akkor ellenséges országnak számított, hiszen a németek oldalán harcolt. A múlt évben kaptam egy papírt, amelyben arról értesítettek, hogy mindaz, amit korábban írtak, helytelen állítás volt, hazugság, és tessék, most itt a színtiszta igazság. Az pedig brutális, mert közölték, hogy nem lehet tudni, miért, apámat letartóztatták, elhurcolták, és azonnal kivégezték. Pedig sem ő, sem az anyám nem politizáltak. Apámat Ázsia érdekelte, a kirgiz kultúra, de a szocializmus elpusztította őt is, anyámat is.

Amit eddig a Napló-trilógiájában megmutatott, azt most leírva is örökül hagyja az unokáinak. Gazdag életében van néhány fájó, drámai fordulat.

Le akarom írni, hogyan éltem, hogyan dolgoztam, miért gondoltam, hogy nekem filmrendezőnek kell lennem, és hogyan viszonyultak ehhez Magyarországon és a világban. Amikor hazajöttem, a szüleim már rég nem éltek. Idegen emberek karoltak fel, kommunisták, akik a háború után költöztek haza a Szovjetunióból. Ők hoztak magukkal. Nem akartak odaadni a rokonoknak, mert nem tartották méltónak, hogy velük éljek. Az új nevelőanyám bigott kommunista volt, aki később nagyot csalódott a rendszerben. Különös dolgokat kellett átélnem. Az sem volt egyszerű, hogy én filmrendező legyek. Akkor érettségiztem, elég rosszul beszéltem magyarul. Furcsán néztek rám az emberek. Megdöbbentette őket, hogy mit akar ez a senki kis csaj. Ezt én most mind megírom, összerakom, aztán biztos, hogy majd segítség kell hozzá, hogy a szöveg elnyerje végső formáját.

Hol tart az írásban? Bent jár már a sűrűben?

Az agyamban igen, papíron még nem. Előbb fejben kellett kitalálnom, hogy mit és mennyit akarok megírni. Ezt alaposan végig kellett gondolni. Ahogy aztán összeállt a fejemben a kép, apránként elkezdtem írni. Itthon egyáltalán, de még a világban sem nagyon volt női rendező, amikor én indultam a pályán. Ráadásul orosznak néztek, hiszen Moszkvában végeztem a főiskolát. Nagy küzdelem volt első csajként Magyarországon filmet rendezni. Sokáig külföldön is csodálkoztak rajtam. Ma már normális, hogy egy nőnek mondanivalója van, de akkor…! Sokan féltek is tőlem, gyanús voltam nekik, hiszen semmit sem tudtak rólam. A kommunisták örültek, hogy van valaki, aki Moszkvában akar tanulni, és majd hoz valamit onnan, de a magyarok többsége sosem volt oroszbarát. Amikor megrendeztem az első dokumentumfilmemet, mindenki azzal jött, hogy ilyet még senki nem csinált előttem. Erre nem csak itthon, az egész világon felfigyeltek.

Később aztán a francia Agnés Vardával együtt emlegették, majd jött Věra Chytilová a cseheknél és Agnieszka Holland a lengyeleknél.

Chytilová nagyon tehetséges ember volt, csak irtó nehéz természet. Amikor először találkoztunk, nem akart velem szóba állni. Agnieszka Hollanddal Lengyelországban ismerkedtem meg, amikor ott éltem Nowickival. Nagyon nyitott voltam felé, ő viszont egyáltalán nem volt kedves velem, inkább olyan maszkulin és lekezelő. Később, amikor már kommunikáltunk, úgy tűnt, hogy barátok leszünk, aztán mégsem lettünk azok. Nem érzed, hogy elviselhetetlen vagy, kérdeztem tőle, de csak nézett rám, nem válaszolt. Egyszer találkoztunk egy fesztiválon. Mindkettőnk filmje bekerült a versenybe. Meg volt győződve róla, hogy nyerni fog. Engem soha nem érdekelt, hogy kapok-e valamilyen díjat, nekem elég volt, hogy ott lehetek a fesztiválon. De a végén engem hozott ki győztesnek a zsűri, ő meg ezen teljesen felháborodott. Aztán megnézte a filmemet, és volt ereje annyit mondani, hogy ez tényleg jó!

Élete két nagy szerelméről, Jancsó Miklósról és Jan Nowickiról is vall majd a könyvben?

Ilyen csodálatos pasikat hogyan hagyhatnék ki? Remek dolgom volt mellettük. Jancsó már Jancsó volt, amikor összejöttünk, én akkor kezdtem el a pályát. Csodáltam a tudását. Ő tanította meg velem Magyarországot, semmit nem tudtam róla, hiszen nem itt éltem. Ebből lett aztán egy őrületes szerelem. Mindketten meg tudtuk csinálni azt, amit akartunk a filmjeinkkel. Segítettük egymást. Ez sokáig tartott. Aztán elfáradt a kapcsolatunk, és ő is elég romantikus pasi volt. Elhagytam őt. Nagyon megsértődött. Sokáig tartott a szünet köztünk, de én már akkor utazgattam a világban. Janektől is én jöttem el. Nem tudtam már vele úgy élni, hogy hol Pesten, hol Krakkóban vagyok. Ha ott maradtam volna, lengyellé válok, ha Budapesten, Lengyelország megszűnik számomra. Ma már úgy látom, Lengyelországban sokkal jobb dolgom volt, mint itthon. Munkát itthon is kaptam, de Magyarország nagyon nehéz ország. Az emberek itt vagy agresszívek, vagy reménytelenek. A lengyelek nem ilyenek. És nem is gyávák. Néha-néha felhívom Janeket, de mindig azt mondja, ne beszéljünk sokáig, mert a végére mindig elszomorodik, és nem akar búslakodni.

Olaszországban, Bergamo fesztiválján tavaly retrospektív sorozatot rendeztek az alkotásaiból. Kilenc játékfilmjét és az édesapjáról készült dokumentumát láthatta a közönség.

Nem tudtam kimenni, de nagyon örültem neki. A rendezők többsége nagyon hiú. Nem veszi tudomásul, hogy a film rendkívül érdekes műfaj, de nem szabad túl komolyan venni. Én sosem szenvedtem, ha egy munkám gyengébben sikerült. Megütött, ha valakitől ezt hallottam, de megnyugtatott, hogy másvalakinek meg tetszett. Az egyik film jobb, a másik kevésbé, de az is lehet fontos. Hagyni kell, majd alakul.

Lát még reményt arra, hogy újabb filmet rendezzen?

Nem tudom, mi lesz. Ki kell várnunk a karantén végét, aztán majd elmegyek beszélni az új főnökkel, Káel Csabával, a filmügyi kormánybiztossal. Fél éve kérdeztem tőle, hogy érdemes-e még foglalkoznom új filmmel? Azt mondta, igen.

Cserháti Zsuzsáról, a kiemelkedő tehetségű énekesnőről készült filmet forgatni.

Jó lett volna megcsinálni, de a család, a hozzátartozók részéről nagyon sok akadályba ütköztem volna. Nincs már annyi időm, türelmem, hogy egy ilyen küzdelmet végigvigyek.

Akkor valami más?

Van egy történet, amelyen régóta gondolkodom. Újságban olvastam. Férfi, nő, nagy szerelem, házasság, család. Felnőnek a gyerekek, és amikor a nő kezdi megvalósítani magát, kiderül, hogy ő és a férje teljesen másképp látják a világot. Nem tudják, hogyan tovább. Szerintem ez ma Magyarország. Nem tudunk együtt maradni.

Volt már egy kicsit orosz, egy kicsit lengyel, sőt egy kicsit francia is, mégis megmaradt magyarnak. A hátralevő éveiben hol, kik között élne a legszívesebben?

Jó nekem így, ahogy van. De azt ki kell, hogy mondjam, a legkevésbé a magyarokat kedveltem. Nagyon tehetséges nép, csak önpusztító. A környezetében is borzalmas károkat tesz, nemcsak magában. Szomorú, de így van. A lengyeleknél sokkal jobb volt, pedig ott sem piskóta a történelem. És a mai helyzet sem. Ma már nem költöznék sehova. Örülni fogok, ha kimehetek végre az utcára.

A szerző a Vasárnap munkatársa